Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot.
Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben.
Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott.
A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
