Pokoli had zúdult 1784-ben Erdélyre.

Az 1784 végén Erdély nyugati felét elborító eszeveszett román öldöklésnek és pusztításnak több mint négyezer magyar ember és 133 település esett áldozatul, mégis máig igazságos parasztfelkelésként tanítják a barbár népirtást még Magyarországon is. Mi okozta és tette lehetővé az első román magyarirtást? – erre ad választ írásunk.

Van Bánffy (Kisbán) Miklósnak egy méltatlanul elfeledett, nagy novellája, balladai szépségében Móricz Barbárokjához mérhető: Farkasok a címe. Így kezdődik: „Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra – fehér gomba lett a fekete gombákból –, puha bundát vetett végig a hegyoldalakon (…) Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér. Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a vég nélküli fehérség. Majd minden faluban feketére égett gerendák álltak ki a hóból, üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint valami óriási fekete seprűk – tető nélküli falak, amelyeknek peremét beszennyezte a tűz, kereszteződtek romba dőlt utcasarkokban, kúriák, kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be akart fogni a hó (…) mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is előtűntek alóla csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába (…) Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és tovább a közeli tarlón helyenként frissen hányt halmok emelkedtek, amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben. Rettentő csöndes tél volt; sokkal csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna. Rettentő csöndes tél volt ez:
a Hóra-lázadást követő tél. És a havasokon megindultak a farkasok.”
1784 tele van.

Eskü a császár keresztjére

Jó fél éve, még valamikor április vége felé egy Nicolae Ursu nevű, albáki születésű paraszt-kézműves, akit erős, zengő hangja miatt a Horia, Horea (kántor) ragadványnévvel illetnek, választ kap beadványára. Nem is akárhonnan, hanem a felséges császár udvarából, Bécsből. A folyamodvány – nem első ízben – oltalmat, védelmet kér az uradalmi bérlőkkel (például pálinkát áruló kocsmabérlőkkel) szemben – ők is részesedni akarnának a haszonból (némi ingyen, vagy legalábbis olcsó itókáról nem is szólva). Vannak persze egyéb sérelmeik is, főleg ami – például – a borkimérési adót vagy általában a mindenféle nemzetiségi különbségtétel nélkül alkalmazott általános jobbágyterhek egyikét-másikát illeti.

II. József, a „kalapos” (a Szent Koronával nem megkoronázott) király a különben elég megszokottnak számító panaszok e darabjaira is minden valószínűség szerint ezúttal is a szokványos megnyugtató és biztató néhány felséges mondattal reagál, megemlítve, hogy az erdélyi kormányzóság, a gubernium kötelessége a jobbágyfalvak népének érdekvédelme az uradalmi főnökök és vármegyei tisztek ellenében. Az érintettek azonban csak Horea és küldött-társai – úgy lehet, elég sajátságos – interpretációjában értesülhetnek a fejleményekről: a Hóman–Szekfű-féle Magyar történet szerint Horea „elhíresztelte, hogy a császár beszélt vele, hogy az oláhok felkeljenek és elnyomóik, a magyar urak ellen támadjanak”. Topánfalván a vásáron felmutatja a császár keresztjét, amit állítólag Bécsben az uralkodótól kapott, és annak rendeletére hivatkozva mondja: „Öljétek a magyarokat, a jókat is, a rosszakat is, mind, akik nem térnek román hitre!”

A „jó császár” intézkedését kihasználva kérik a gubernium és a vármegye védelmét, s mivel úgy ítélik meg: eredmény nélkül, néhány zavaros, lázító, feszült hónap után úgy döntenek: október 31-re népgyűlést hirdetnek Mesztók faluba. Összegyűlnek vagy öt-hatszázan, ahol a beteg Horea helyett társa, a véle a bécsi deputációban részt vevő Ion Closca és annak egy Gheorghe Crisan nevű barátja bejelenti: a császár parancsa az, hogy a vármegyei-guberniumi védelem mellett (vagy helyett), aki beáll határőrszolgálatba, mentesül a jobbágykötelmek alól. És természetesen fegyvert kap… Eskü tétetik „a császár keresztjére”, és máris indulnak – számban egyre gyarapodva – Gyulafehérvárra. A mind szilajabb tömeget a karhatalom megpróbálja feltartóztatni, az első nagy csatában könyörtelenül legyilkolják a vezénylő két Zaránd megyei szolgabírót, Gál Mihályt és Naláczi Farkast – és csapatostul, sorra támadják a magyar nemesi udvarházakat.

„Mint az ordító oroszlánok”

November első napjaitól elszabadul a pokol Erdélyben.

Részlet gróf Gyulai Ferenc tábornok 1784. november 12-i, gróf Hadik Andráshoz írott leveléből: „Nem lehet leírni, mily véghetetlen kegyetlenségeket visznek véghez ezek a pórok; körüljárnak, mint az ordító oroszlánok, mondhatatlan, gyilkos tettekkel dühöngenek a nemesek ellen; nem kímélik a magzatot sem az anya méhében, elégetik a nemesi lakokat s falvakat, s Zaránd megyében már föl is gyújtották Brádot, Kristyórt és Ribicét, hol a legtöbb nemes lakott, úgy hogy e helyekről alig menekült meg három (…) átjöttek a Maroson Hunyadba, ahol már úgyszólván egy lélegzetben felégették Branyicskát, Marosnémetit, Solymost és Dédácsot. Félek, ha gyorsan nem vetnek véget, tavasszal ha nem is az egész országot, de nagyobb részét fölemésztik.”

A november közepére már har­minc­­ezresre duzzadt Horea-had előbb Krassó-Szörény és Alsó-Fehér, később már Kolozs, Torda-Aranyos és Bihar megyékben folytatja az öldöklést és a pusztítást.

Kovács Imre népi író és politikus klasszikus szociográfiájában, a Néma forradalomban azt írja: „Hóra felkelt népe dühösen irtotta az urakat Csucsától Déváig és Aradtól Enyedig.” Bonchidán a román parasztok így fenyegetik meg állítólagos sors- és osztályos tárasaikat, a magyar parasztokat: „Nem volna bűn titeket magyarokat mind megölni.” Abrudbánya piacán kihirdetik: házuk előtt fejezzék le vagy húzzák karóba mindazokat, akik nem hajlandók áttérni „román vallásra”, és nem akarnak a románok ruháiba öltözni. Tömegesen „keresztelik át” erőszakkal, és kényszerítik románnal házasságra lépni az elfogott magyar lányokat, asszonyokat. Horea pedig kijelenti: „Feljött az oláhok csillaga, a magyarok menjenek Scythiába, mivel az oláhok régibb lakosai a hazának.” Ekkor – november vége felé – már mindenütt nyíltan hirdetik, hogy „Hóra” fejedelem és „Dácia királya”.

Az osztrák főparancsnokság kezdetben tárgyal a lázadó bandákkal. Michael Bruckenthal, a nem éppen magyarbarátságáról ismert szász gubernátor nemigen siettet komolyabb katonai fellépést. Legfelsőbb szinten kétféle szemlélet és álláspont küzd egymással: a magyarokkal szembeni, alig titkolt káröröm és a kincstári javak pusztulása fölötti, mindinkább növekvő aggodalom. Miután azonban a császár november 20-án leváltja tisztségéből a Bruckenthaléknak nem is nagyon burkoltan „falazó” báró Preiss erdélyi katonai főparancsnokot, 23-án végre megérkezik Bécsből a nagyon is egyértelmű parancs: a lehető legrövidebb időn belül, a legnagyobb erőkkel és a legkeményebben leverni a lázadást.

Az osztrák csapatok két hadoszlopban vonulnak Horeáék fő fészke, az Érchegység felé: a szűk völgyekben, a rendkívüli terepviszonyok között a könyörtelen erdélyi télelőn igen nehéz az előrehaladás, az alakulatok el-elmaradoznak egymástól, a folyamatos gerillatámadások következtében – a jelentős túlerő ellenére – olykor visszavonulásra is kényszerülnek. A fordulat december első napjaiban következik be: előbb szétverik Crisan seregét, majd a derékhadat olyan erősségű tüzérségi tűz alá veszik, hogy gyakorlatilag szétforgácsolódik. Korabeli feljegyzések szerint ezekben a döntő ütközetekben a császári csapatok között jelentékeny számban harcolnak székely határőr alegységek is.

Sajátjaik adták fel a vezéreket

December közepére elcsendesül Erdély. (Előttünk a Bánffy Farkasokjából megismert, érzékletes és szörnyűséges kép.) A források szerint több mint négyezer ember és 133 település esett áldozatul. Alig egy hónap leforgása alatt.
Horea és társai fejére 300-300 aranydukát vérdíjat tűznek ki. Ez olyan óriási összeg, hogy a hatóságoknak nem kell sokáig várakozniuk: miként Bánffy remekművében is olvasható, saját embereik – román hegyi pásztorok adják föl a vezéreket.

1785. február 18-án Gyulafehér­várott a lázadó 419 község 2514, kötelező jelleggel berendelt lakójának szeme láttára válogatott kínzással: kerékbetöréssel végzik ki Horeát és Closcát (Crisan korábban cellájában bocskorszíjára akasztotta föl magát).

Horea, Closca és Crisan nevét utcák, terek, intézmények ezrei viselik ma is Romániában. Irtózatos magyarirtásukat és barbár értékpusztításukat nemzedékeken át egész Kelet-Közép-Európában – Magyarországon is – „parasztfelkelésként”, a társadalmi igazságtalanságok elleni forradalmi megnyilvánulásként tanították és tanítják. Ahogyan a magyar nacionalizmussal nehezen vádolható Faludy György fogalmazott: „a kommunista szemforgatás és hipokrízis kenterbe ver mindent, amit az emberiség eddig produkált. Horeát és Closcát, ezt a két banditát, szabadsághősöknek hívják.”