Ha századszor, ha ezredszer kell elmondanunk, hogy az október végi népszámlálás alkalmával a számlálóbiztosok előtt vállalnunk kell, hogy magyarok vagyunk, akkor ezt ezredszer is megtesszük.
Nem a regionális identitást – székely, csángó, barcasági, bánáti, háromszéki, csíki, gyimesi stb. -, hanem a nemzeti hovatartozásunkat kifejező népcsoportot, a magyart kell megjelöltetnünk, hiszen ezen a nyelven beszélünk, a magyar közösséghez tartozunk évszázadok óta, történelmileg többnyire szétválogathatatlan keveredésen estünk át, anyanyelvünk, kulturális, vallási kötődésünk, szokásaink révén magyarok vagyunk.
A következmények és a gyakorlat felől nézvést az országban, a régióban, a megyében, a településen a magyarok számaránya szerint porciózzák ki a következő tíz évben az intézmények, az iskolák, az óvodák, az egyházak, a kulturális intézmények költségvetési részesedését, a központi alapok leosztását, ezektől az adatoktól függ majd, településekre lebontva, hogy jogunk lesz-e az iskolákban, intézményekben, a közéletben anyanyelvünk használatához, vagy nem lesz jogunk. Hiába kívánnánk, hogy legyenek külön székely nyelvű és külön magyar iskolák, s az előbbiekben a székely írást” használnák, Moldvában a csángót, ahol a magyar közösségekbe beolvadt cigányok élnek, ott a cigány nyelv használatát támogatnánk, mert ez gyakorlatilag lehetetlen, és elvileg a legfontosabb nemzeti kötelékünket, az együvé tartozást roncsolná szét, diribdarabolná fel.
Nemzeti hovatartozásunk megvallása nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk – helyi példákat mondok – a székely népviseletről, a székely faragászatról, a kürtőskalácsról és a pityókás kenyérről, nem, ezek a különbségek úgy élhetnek tovább és erősödhetnek meg, ha erős, nagyszámú magyar közösségek léteznek az adott térségben.
Székelyföld autonómiája és a székelység népszámlálási megvallása között nincs ellentmondás, hisz a területi autonómiánk hivatalosan használt nyelve, írása nem székely, hanem magyar lenne, azok a tudományos, művészeti, építészeti értékeink, amelyek az évszázadok folyamán létrejöttek és felhalmozódtak, alapjában véve magyar gyökerűek, Tamási Áron és Mikszáth Kálmán vagy Jókai Mór közös nyelvi, irodalmi és kulturális kincsünk. És, egyébként is, a vágyott autonómia megvalósítása még odébb van, s attól még nem valósul meg, ha érette hangosan lármázunk.
Ne játsszunk tehát ezzel a főleg Székelyföldön elharapózó tűzzel, hogy valljuk magunkat székelynek, mert nagyon megégetjük kezünket, nyelvünket, meglehet, hogy bőrfelületünket olyan százalékarányban, ami a túlélést már nem teszi lehetővé!
Végre ezekkel az elvekkel és gyakorlattal mindenik magyar politikai csoportosulás egyetért. Akkor is, ha sajátos kampányokat dolgoznak ki. Mindannyian azt hangoztatják – a Székely Nemzeti Tanács is! -, hogy valljuk magyaroknak magunkat.
Sylvester Lajos
Háromszék