Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
„Sokszor már azon gondolkodom, hogy abba kellene hagyni az egészet, és átadni valaki másnak. De elszomorít, hogy azok, akik hivatásuk révén fel kellene hogy karolják a cserkészetet, eléggé közömbösen viszonyulnak az ügyhöz.” – Beszélgetés Samu Pál szászrégeni pedagógussal, közösségszervezővel
– Ha itt a nyár, akkor törvényszerű, hogy a szászrégeni gyerekek 74 éves tanárukkal és cserkészvezetőjükkel útra kelnek a természetet és az ahhoz kötődő történelmet felfedezni. Honnan ez a lelkesedés és munkabírás, ami ebben a korban is jellemzi? – Vajdaszentiványi középparaszt családból származom, szüleimtől pedig ezt kaptam hagyatékul: a föld, a természet iránti szeretetet és a szorgalmat. Mindössze tizenegy éves voltam, amikor apám elhunyt, így már gyermekként sok mindenbe bele kellett tanulnom és szoknom. Amint kitavaszodik, összegyűjtöm a diákjaimat, a cserkészeimet, hátamra veszem a hátizsákomat, benne a német vadászgépből kiszerelt magasságmérőmet, és újabb felfedezőutakra indulok. – Miben különböznek ezek a hagyományos kirándulástól? – Mi nemcsak nézünk, megpróbálunk látni is. A természetet nemcsak szeretni és tisztelni kell, érdemes meg ismerni is. 1974-től napjainkig tizenhét kötetes, dokumentumokkal, fényképekkel tűzdelt naplót vezetek. Ez idő alatt nyolcvanhárom kirándulást, tábort és expedíciót szerveztem természetrajzi és honismereti céllal. Biológia szakos tanárként azt vallottam, egy tantárgyat nem lehet szemléltetés nélkül megszerettetni. Azzal, hogy órán elmondom a gyerekeknek a szöveget, nem biztos, hogy megértetem velük a leckét. A tantárgy megszerettetéséről pedig pláne nem beszélhetnénk. – A múlt rendszerben miként lehetett a természetismertetésbe egy kis honismeretet is csempészni? – Rejtve. Persze az elvtársak még így is felfigyeltek arra, amit teszek. Előfordult, hogy rám szóltak: vigyázzak a számra. Aztán kirúgtak a pártból, majd hét alkalommal láttak vendégül a Szekuritátén. Azt feltételezték rólam, hogy valamiféle irredenta akcióra készülök, mert egy magyarországi történelemkönyvet láttak nálam, amely egyébként nem is volt az enyém, nem is olvastam, ráadásul marxista szellemben íródott. Aztán jött a rendszerváltás, a 2-es általános iskolában létrehozott természetvédő csapatom cserkészcsapattá vált, s akkor már senki nem köthetett bele a tevékenységembe. – Már szépen benne volt a korban, ha jól emlékszem a hatvanhoz közeledett, amikor cserkésszé avatták, mégpedig vezetővé. Ez miként sikeredett így? – A kommunizmusban a cserkészetet betiltották, ezért 1992-ig várnom kellett a pillanatra. Hogy miért lettem egyből cserkészvezető? Azt mondták, addigi tevékenységem feljogosít erre. Amit különben az oktatási minisztériumban is méltányoltak, hisz a lehetséges száz pontból kilencvennyolcat kaptam, amikor az iskolán kívüli tevékenységemért kitüntetésre terjesztettek fel. De nem igaz, hogy gyermekkoromban, a magyar világban nem állhattam volna be a cserkészmozgalomba, majdnem levente lett belőlem, az ugyanis jobban vonzott, de az oroszok bevonulása közbeszólt. – Manapság a kocaturizmus háttérbe szorítja a hátizsákos kirándulásokat, a szülők egyre jobban féltik csemetéiket, akik közül nagyon sokan a természet helyett a számítógépet választják. Nem nehéz cserkészcsapatot toborozni és működtetni ilyen körülmények között? – Valóban nem könnyű, mert mindaz, amit felsorolt, egytől egyig igaz. Sokszor már azon gondolkodom, hogy abba kellene hagyni az egészet, és átadni valaki másnak. De elszomorít, hogy azok, akik hivatásuk révén fel kellene hogy karolják a cserkészetet, eléggé közömbösen viszonyulnak az ügyhöz. Nem baj, hogy a mai gyerekeknek megadatik, hogy sokféle kínálatból válasszanak, éppen ezért én is arra törekszem, hogy minél szerteágazóbb tevékenységgel kössem le a figyelmüket. Rovásírásra, népdalokra, néprajzi tevékenységekre tanítom őket, aztán mindig megemlékezünk a hónap legfontosabb évfordulóiról, portyákat szervezünk. Büszkén állíthatom, hogy sokak borúlátása ellenére a rovásírást olyannyira sikerült meghonosítani a városban, hogy gyermekeink – akik közül nyolcan-tízen tollbamondás után is képesek írni – számos díjat szereznek versenyeken. Pedig nem is olyan könnyű ez a székely rovásírás, az összetett változata megközelíti a kínai írott nyelv nehézségi fokát. Mondták is valamikor az öregcserkészek: ebből se lesz semmi. Aztán mégis lett. – Említette a portyázást, ami főleg manapság hangzik különösen, amikor a gyermeket a szülők felteszik a repülőgépre, és aránylag potom pénzért Európa bármelyik sarkába röpítik. Samu Pál Samu Pál 1935. június 28-án született a Maros megyei Vajdaszentiványon, a kolozsvári Agrártudományi és llatorvosi Egyetemen szerzett egyetemi oklevelet. Harmincöt éven keresztül, nyugdíjazásáig biológiát és földrajzot tanított, évekig a szászrégeni 2-es számú iskola igazgatója és igazgatóhelyettese volt. Szászrégenben neve fogalomnak számít: a magyarrégeni református templomban sokáig kántorként tevékenykedett, jelenleg az egyház vegyes kórusát vezényli, a kommunista rendszerben természetvédő, a 90-es évektől cserkészcsapatot, honvédtalálkozókat szervez, madármegfigyeléssel foglalkozik, erdőt telepít, túrákat, expedíciókat irányít. A diákokkal való portyáiról 17 napló és több mint tízezer diafilm tanúskodik. A gyerekeknek rovásírást, néprajzot, népdalokat tanít, tavasszal pedig útra kel, és erdélyi várakat keres fel. – Mondogatom is nekik: nem az a nagyfiú, akit anyuka-apuka elvisz Londonba, vagy mit tudom én hová, majd hazatérte után eldicsekszi, mi mindent evett és vásárolt. Ennél sokkal fontosabb, hogy valaki ismerje meg saját települését és annak környékét. Utána utazhatnak a nagyvilágba. Bezzeg a régi diákjaim, akikkel tíz-húsz vagy még több esztendővel ezelőtt foglalkoztam, ma is megkeresnek, megkérdezik, nem jöhetnének-e velem kirándulni. Gyertek és hozzátok a gyerekeiteket is, biztatom őket, és jönnek örömmel. Nem dicsekvésként mondom, de még azok is hálásak a valamikori közös portyákért, kirándulásokért, expedíciókért, akiket annak idején megfedtem néha. – Mindemellett öregbaka-találkozót szervez, madarakat figyel és még egyházi karnagyként is tevékenykedik. Hogy lesz a biológiatanárból kórusvezető? – Ennek is megvan a maga története. Pályafutásom kezdetén, miközben Gernyeszegen és Vadadon tanítottam, elvégeztem a hároméves karmesteri tanfolyamot. Aztán Régenbe kerülve sokáig kántorkodtam, de kórust nem vezettem. 2001-ben, a hirtelen karnagy nélkül maradt magyarrégeni kórusunk egyik összejövetele után Nemes Árpád akkori lelkész bejelentette, két nap múlva visszavár, folytatjuk a próbákat. Nagyot néztünk, hogy karmester nélkül miként énekelhetünk, mire a pap közölte: én leszek a karmester. Így huszonöt éves szünet után megadatott, hogy ismét vezényelhessek. – Honnan ez a közösség iránti szeretet, a folyamatos tenni akarás? – Mint már említettem, ezt otthonról hoztam. Szüleimtől is ezt láttam, különösképpen édesapámtól, akit magyar ember létére a két világháború közötti román világban Vajdaszentiványon megtettek a falu bírójának. Amikor közmunkára hívta az embereket, nem azt mondta, hogy fogjuk meg és vigyétek, hanem példát mutatott. Ilyen lettem én is. Ha kellett, természetjáró csoportommal kitakarítottuk a Luc-patakot, a Maros-partját, aprópénzért orbáncfüvet gyűjtöttünk, gombát szedtünk. Fákat ültettünk, a közeli Rókatorokban másfél hektáron erdősítettünk, forrásokat tártunk fel, a patakon pallót készítettünk, a városi parkba madárodúkat helyeztünk ki. Tudom, hogy ma már sokan kinevetnének, de akkoriban mi beértük a dicsérettel. Nem fizetségért végeztem közmunkát, és a tanítványaim sem azért követtek, hogy jobb jegyet kapjanak, hanem azért, hogy környezetünket kellemesebbé, szebbé, jobbá tegyük. – Jelenleg min munkálkodik? – Nemzetközi madárfesztiválra készülök, amelyen évente részt veszek. Tanítványaimmal távcsővel figyeljük a madarakat, minden fontos adatot rögzítünk. A szakemberek számára is meglepő, de mi már láttunk a Maroson vízityúkot, ezüst- meg dankasirályt. Utóbbi kettő tengerparton élő madárnak számít. Szászrégenben az ornitológiának komoly hagyománya van, Kohl István madártani múzeumot is létrehozott, ám halála után nem sokkal, sajnos szinte teljesen szétverték. – Idén tavasszal rendeztek-e már túrázást, portyázást? – Csak a közeli erdőkben, mivel a mostani cserkészeim kicsik, a szülők még féltik őket. De amint melegebbre fordul az idő, nekivágunk. Idén tíz erdélyi várat keresünk fel, nekem meg további negyvenhez kell eljutnom. A jegyzetek elkészültek, a terv megvan, csak teljesíteni kell. Nem könnyű, mert autóm nincs, sose volt, 1955 óta kerékpárral rovom az utakat. – Mi történne, ha valaki vagy valami arra kényszerítené, hogy egy-két hétig maradjon a házban: se portyázás, se cserkészélet, se kórus, se madárfigyelés, semmi az égvilágon. – Nagyon rossz lenne, főleg a feleségemnek. Kis tömbházlakásunkban nyüzsögnék, jönnék-mennék, keresném a helyemet. Pedig tudom jól, egyszer ennek is vége lesz. Lelkileg készítem is magam rá. De addig a hátizsákot én cipelem, nem ő engem, 74 évesen is ott gyalogolok a csoport élén. Mindezzel nem hencegni akarok, elvégre nem én vagyok a világ közepe, egyszerű ember vagyok, aki a leggyengébbtől is képes tanulni. Egyszer megcsapta a fülemet, amint hegymászás közben a vajdaszentiványi gyerekek a hátam mögött összesúgtak: nézd meg, hogy bírja az öreg, nem fárad el, le sem ül. Bizony nem tudták, hogy ha leülök, akkor már nehezen tudnék felállni. Ilyen ez az életben is.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/szempont/ha_leulnek_nehezen_allnek_fel)
Szucher Ervin
