Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Böjte Lídiát Szászrégenben mindenki ismeri, noha Zágon szülötte. Az itt töltött évtizedek alatt azonban annyi mindennel gazdagította Maros megyét és a régeni magyar közösséget, hogy akár helybélinek is hihetnénk. A Babes-Bolyai Tudománygyetemen szerzett magyar-orosz szakos diplomát, jelenleg a szászrégeni Alexanru Ceusianu Általános Iskolában tanít, melynek I. didaktikai fokozatú tanára. Emellett a Kemény János Művelődési Társaság életét szervezi, folyamatosan tartja a kapcsolatot az erdélyi és anyaországi kulturális élet sok-sok szereplőjével. Mintha a nap nem is huszonnégy órából állna errefelé. 2000-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége neki ítélte az Ezüstgyopár-díjat, melyet minden évben azok kapnak, akik az oktatás területén maradandó értéket teremtenek, s életpályájuk példaértékű. Otthonában ültünk le beszélgetni, s teázás közben erről a bizonyos életpályáról faggattam.
Hogyan lett tanár? Miből fakad ez a pedagógusi elhivatottság?
Zágonban születtem, s az ottani tanítónénit annyira szerettem, hogy már 5. osztályban tudtam, magam is ilyen munkát szeretnék végezni. Tőle tanultam meg, hogy lehet sértegetések, agresszió nélkül fegyelmezni, nevelni. Meghatározó élmény volt, akárcsak a sepsiszentgyörgyi középiskolás évek a Székely Mikó Kollégiumban. Azt, hogy a magyar szak mellé az oroszt választottam, Péter Albertnek köszönhetem, aki a híres mikós néptáncegyüttest vezette. Az orosz kultúra szeretete végig kísérte a pályámat, folyamatosan gyakorlom ma is a nyelvet.
1972-ben érettségiztem, ekkoriban minden jó tanuló valamilyen jól fizető pályára készült. Orvosok, mérnökök lettek közülük sokan. Mivel osztályelső voltam, csodálkoztak, amikor megtudták, hogyan döntöttem. Tudtuk, ez azzal jár, hogy falura kerülök kicsi fizetéssel. Sosem érdekelt, még az ingázások idején sem. Az eltelt negyven év alatt minden reggel szívesen indultam munkába, s ha ma újra választanom kellene, megint ezen az úton járnék.
Sosem fogom politikára a gyenge eredményeket, tőlünk függ, mit csinálunk. Akármilyen a tanügy, a pedagógus hozzáállása a döntő. Sosem éreztem, hogy lebecsülnének. Lehet, hogy a közéletben nem tartják túl sokra az oktatásban dolgozókat, de a diákok és a szülők véleménye számít. Aki lelkiismeretes, nem sajnálja az idejét, erejét, azt megbecsüli a társadalom. Most is ugyanúgy szeretem a gyermekeket, mint negyven éve. Ettől voltam boldog, mert azzal foglalkozhattam, amit szeretek.
Mit kell tudnunk a Kemény János Művelődési Társaságról?
A KJMT 1990 előtt irodalmi kör volt, mely akkoriban a művelődési ház keretében működött. 1974-ben jött létre, 1977-től vagyok a tagja. A 80-as évek elején többen vezettük, szerveztük, majd a Sütő András-találkozó után eltávolítottak a vezetőségből, mert a Szabad Európa is hírt adott erről az eseményről. Az 1989-es változások után kerültem vissza a Társaság élére, mikortól is dr. Török Bélával irányítottuk együtt a munkát. A régi vezetők közül páran Magyarországra mentek, mások meghaltak, míg végül egyedül maradtam. Tovább terveztük a tevékenységeket, szerveztünk, könyveket is bemutattunk. A segítőim Demeter József nyugalmazott református lelkész, Menyei Ildikó könyvtáros, Fábián András a Művelődési Házból, Nagy Attila tanár, de rajtuk kívül még sokan, barátok, kollégák. A szervezéshez felhasználom a közösségi oldalakat is. A Társaság magva körülbelül negyven ember.
A cél elsősorban a szászrégeni és környékbeli irodalmi, történelmi hagyományok ápolása. A magyar identitás megőrzése, az összetartozás megerősítése a Kemény János-i szellemiség jegyében. A különböző életkorú és társadalmi réteghez tartozókat úgy próbáljuk megszólítani, hogy minden évben megünnepeljük a magyar nyelv és a költészet napját, a diákoknak versenyeket szervezünk, s mindezt magas színvonalon. Olyan előadókat hívunk, akiknek az egyénisége, a szellemisége nagy hatással van a közönségre. A művészek, a tudományos élet képviselői szívesen jönnek Szászrégenbe, mert az itteni magyar közösség igényli ezeket a rendezvényeket. Mindenki kellemes hangulatban, lelki értelemben is gazdagabban tér haza. Régenben hiteles vagyok, mert tudom, kiket hívok meg, s ha azt mondom: „Bogdán Zsolt hatalmas színész! Gyere el, mert ilyen Adyt még nem láttál!”, akkor elhiszik nekem, s tudják, hogy nem csalódnak. Van egy emlékkönyvünk is, ami egykor komoly dokumentuma lesz az itteni kulturális életnek.
Melyikek voltak a legemlékezetesebb rendezvények?
Kányádi Sándor 1982-ben járt nálunk, Sütő András 1985 után. A vendégkönyvet sajnos csak 91 óta vezetjük, az ő bejegyzéseik hiányoznak. Sütő akkor már kegyvesztett volt, a kultúrház akkori igazgatója nem is fogott vele kezet. Nem volt könnyű rábeszélni, hogy eljöjjön, nem járt közönségtalálkozókra. Többen is javasolták, hogy keressem meg személyesen, így aztán egy munkatársnőmmel a hajnali vonattal Marosvásárhelyre utaztunk, s az Új Élet szerkesztősége előtt ültünk a járdán délig, míg meg nem érkezett. Rögtön elutasított minket, mondván, hogy Szentgyörgyön rosszul járt. Amikor erre azt feleltem, hogy tudom, Zetelakára mégis elment. Az ottani székelyeknél sokkalta nagyobb szüksége volna a jelenlétére a szórványban élő magyaroknak. Ha nemet mond, minden kedden eljövök a 7 órai vonattal, itt ülök majd a járdán addig, amíg igent nem mond. Ettől teljesen elképedt, rögtön meg is állapította: „Maga nem régeni, maga a kanyarból van, magával nem lehet viccelni! Jó, megyek, de nekem komédiás is kell, méghozzá nem is akárki, hanem Illyés Kinga!” Elindultunk tehát az Állami Színházhoz, ahol éppen próba folyt, s megint vártunk 3-4 órát, mire annak vége lett, s beszélni tudtunk a művésznővel. Jól esett neki az író ragaszkodása, ő hamar igent mondott. Ez után engedélyt kellett kérni a megyei pártbizottságtól, ahol nem mertek nemet mondani.
A kultúrház kétszáz férőhelyes termét kaptuk meg, de amikor láttam, hogy megállás nélkül özönlenek az emberek, s állnak a folyosón, kinyitottuk az ötszázas termet, s az is megtelt. Amikor Illyés Kinga elkezdte a felolvasást, s ráismertem a Nagyenyedi fügevirágra, azt mondtam magamnak: „Istenem, engem megkötnek!” Mint egy gránát, úgy szólt az a szöveg: a beolvadásról, a diktatúráról, minden másodlagos jelentés „átjött”, s a nézők között ott álltak természetesen az öltönyös szekusok. Egy órás dedikálás következett, nem akart elfogyni a sor, mindenki hozta az összes kötetét. Az enyémre már nem került sor, amikor odakísértem az autójához, akkor adtam oda az Anyám könnyű álmot ígér példányomat. Felkapcsolta a Lada fényszóróját, és féltérdre ereszkedve, annak a világosságánál írta alá a vendéglő előtt. Hamarosan hívattak, s közölték, hogy leváltanak, mert fiatalításra van szükség. Harmincöt éves voltam akkor.
Az emlékkönyvben lapozgatunk, s sorra kerülnek elő a régi bejegyzések.
Itt zajlott az első Wass Albert-est 1997-ben, melyre az író öt fia közül négyen eljöttek, sőt, az unokák is. Fellépett nálunk Erdős Irma, vásárhelyi színésznő, aki Svédországban halt meg. Vendégünk volt Toró Tibor fizikus Temesvárról, Spílman Mihály történész, a Teleki Téka igazgatója, Tonk Sándor, a Sapientia Tudományegyetem létrehozója. Markó Béla és Demény Péter amolyan „házi szerzőnek” számít Szászrégenben, Beder Tibornak minden könyvét bemutattuk. Eljött Jánosi Andrea képzőművész Kolozsvárról, aki Markó gyermekverseit illusztrálta. Akkor is a vendégünk volt, mikor Szőcs Géza kötetét, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című Sziveri-beszélgetőkönyvét mutattuk be. Az erdélyi színjátszás nagyjai közül sokan felléptek rendezvényeinken, Kilyén Ilka marosvásárhelyi színésznő nemcsak tehetségével, hanem önzetlen segítőkészségével a szászrégeni publikum kedvencévé vált. Ha ő fellép rendezvényeinken, biztosítva van a telt ház.
Kit hívna meg szívesen, ha semmilyen akadállyal nem kellene számolni a választásnál?
Petőfi Sándort! Mindig utána nézek, hogy milyen előadó az, akit felkérünk, tovább tudja-e adni azt, amit írásban megfogalmazott. Az ő érzelmi felfokozottsága fel tudná lelkesíteni a mai hallgatóságot is. Aki feláldozta az életét… Wass Alberttel is érdekes lenne beszélgetni. Bessenyei Ferencet és Sinkovits Imrét is szívesen vendégül látnám! Velük személyesen is találkoztam a 90-es években. Budapesten jártunk a férjemmel, minden este színházba mentünk. A Kassai polgárok közben úgy döntöttem, hogy megvárom ezt a két művészt az előadás után. Remegő térdekkel álltam a színház kijáratánál. Amikor Sinkovits Imrének elmondtam, hogy Maros megyéből jöttünk, felkapott, forgott velem, úgy adott át Bessenyeinek. Utána ezt mondtam magamnak: „Dobó Istvánnal és Török Bálinttal találkoztam!”
Mit tervez 2018-ra?
Elmaradt a Szent László-emlékünnepély 2017-ben, ezt szeretnénk januárban, a magyar kultúra napján bepótolni. Februárban Németh Lászlóról hallgatunk meg egy előadást. Erre annál is inkább szükség van, mert az író lassanként eltűnik a köztudatból, jó lenne a figyelmet újra ráirányítani. Márciusban Székely Ferencnek egy újabb kötetét mutatjuk be. Áprilisban, a költészet napján Demény Péter költő találkozik majd a diákokkal. A teljes évre szóló terv még nincs kész, de igyekszem decemberben befejezni.
Mivel ezt a tanévet befejezvén nyugdíjba vonulok, több időm lesz még több és érdekesebb rendezvényt szervezni. Ameddig az egészségem engedi, tovább vezetem a Kemény János Művelődési Társaságot.
Készítette: Marjai Éva
https://www.magyarokegyhelyen.hu/kozossegepitok/egy-elet-szaszregenert-es-kulturaert
2018. január 12.
