Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Idén is magyar iskolások sokaságának tanítják meg történelem- és irodalomórán nomád őseink vándorlását az őshazából a mai területünkre – rosszul. A közelmúltban gyökeresen új irányt vett a magyar őstörténet-kutatás, s ennek fényében teljesen át kell értékelnünk az eddigi ismereteinket, miközben több fogós kérdést is érdemes lesz feltennünk.
A meglepő történettudományi újdonságokat előadás- és könyvsorozatban ismerteti a Magyar Tudományos Akadémián felállított Magyar Őstörténeti Témacsoport; előadásuk legutóbb a pozsonyi Balassi Intézet előadótermét töltötte meg érdeklődőkkel. A Pro Traditio civil szervezet jóvoltából megvalósult, Őshazától Pozsonyig – Leletektől a viseletekig című előadáson Sudár Balázs történész, valamint Türk Attila és Langó Péter régészek mutatták be a legújabban megismert leleteket, és azok újszerű értelmezését. Új korszak bontakozik ki az őstörténet-kutatásunkban, de ennek érzékeltetéséhez érdemes bemutatnunk a régit is.
Hunok legyünk vagy finnugorok?
Hunor és Magor közismert legendája miatt régen senki sem kérdőjelezte meg, hogy a hunok testvérnépe vagyunk. Ez még akkor is így volt, amikor a 18-19. század fordulójára a történetírás részben szépirodalmi műfajból igazi tudományággá vált. Aztán az 1848/49-es szabadságharc eltiprását követő osztrák elnyomás alatt, a szepességi német Hunfalvy (Hunsdorfer) Pál bábáskodásával megszületett a finnugor származás elmélete. A türk-hun elmélet legfőbb képviselőjének számító, dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin eredményeit Hunfalvy és követői – az akadémiai befolyásukat is latba vetve – háttérbe szorították.
Finnugor származásunk lett az egyeduralkodó elmélet, de természetesen Vámbérynek és követőinek kutatási eredményei sem vesztek el, csak az akadémiáról szorultak ki. Emiatt mindmáig (eredendően) két párhuzamos magyar őstörténeti iskola létezik – a finnugor az intézményes tudományos élet berkein belül, és a türk a mérvadó intézményi kereteken kívül.
Szíriuszban oldódó Trianon-trauma
Az eredményeket átfogó, összegző intézmény híján, a türk iskola azóta sokfelé ágazott, és szakmai minősége is igencsak változatos. Az akadémiáról kiszorult őstörténet-kutatásra olyanok is ráakaszkodtak, akiknek egyébként sem lenne keresnivalójuk semmilyen akadémián. A téma a Trianon-traumát a múlt dicsőségében feloldó, illetve a Trianon-traumával küzdő olvasókból anyagi hasznot húzó hobbitörténészek kedvelt terepévé vált. Szenzációhajhász műveik népszerűsége általában sajnos sokkal nagyobb azok tudományos értékénél.
Az akadémiától független történetírás kapcsán legtöbben egyből a szíriuszi magyarokon, meg a Föld minden zugában magyar helyneveket látó tamana „tudósokon” élcelődnek, és – lássuk be – ezek tényleg a körberöhögésre csábító ködevés kategóriájába tartoznak. Ugyanakkor az akadémikusokétól gyakran teljesen eltérő eredményekre jutó, ám tudományos igényességgel kutató történészekre is előszeretettel sütötték (sütik) rá a tudománytalanság bélyegét, összemosva őket a ködevőkkel. Az egyre kevesebbek által művelt, kiöregedőben levő finnugor nyelvtörténeti iskola az utóbbi évtizedekben kénytelen volt finomítani a kezdeti előfeltevésein, de a tartalmas szakmai vitát nem nagyon vállalta fel a nagyközönség körében egyre népszerűbb, iszonyú marhaságokkal is terhelt „alternatív” iskolával.
A finnugor iskola a mai finnugor nyelvekből visszakövetkeztetett, feltételezett ősnyelvek alapján állította fel az eseménytörténetet és az időrendet. A történészeknek és régészeknek ebbe a – ráadásul folyton változó – felfogásba kellett beleilleszteniük minden új felfedezésüket és elméletüket, még akkor is, ha ehhez olykor nyakatekert magyarázatokra kényszerültek. A finnugor iskolának is megvoltak a maga „Szíriuszai”, csak éppen a tudományos legitimációval megúszták nemhogy a kinevetést, de még a komoly kétségbe vonást is.
Az új felfedezések
A pozsonyi előadáson elhangzott, hogy az utóbbi évek sok mindent új megvilágításba helyező kutatásainál a nyelvészetről a régészetre került át a hangsúly. Már nem az elképzelt vándorlási út mentén „viszik végig” a nomád magyarokat, az előre megalkotott történethez idomítva a nyomok jelentését, hanem a fellelhető nyomokat követve, a Kárpát-medencétől visszafelé haladva fejtik fel a titkokat.
Oroszországban és Ukrajnában számos olyan régészeti lelet bukkant elő a tudományos kapcsolataink 1990-es megszakadása óta, amelyek alapos vizsgálatából kiderült, hogy a magyarok nem több száz évig vándoroltak folyamatosan nyugat felé. Eddigi ismereteinkkel ellentétben, valószínűleg csak Kr.u. 830 körül indultak el a Déli-Urál környékéről, és három évtizeddel később már az őshazától 1800 km-re nyugatra lévő etelközi szállásterületről vezettek hadat Németországba.
Megdöbbentő felfedezés az is, hogy a térképeken szereplő, Etelköz előtti szálláshelyként feltételezett Levédia nem létezett, ugyanis nincs régészeti nyoma. Az őshazából induló őseink a leletek tanúsága szerint északról megkerülték a Kazár Birodalom határerőd-rendszerét, tehát valószínűleg nem álltak kazár befolyás alatt, és nem költöztek be a birodalomba, mint eddig hittük, sőt tartósan meg sem telepedtek a környéken. Itt csatlakoztak hozzájuk a Kazár Birodalom lázadói, a kabarok, és már együtt álltak tovább Etelközbe, a Dnyeper vidékére.
Különleges államalapítás
Könnyen lehet, hogy át kell értékelnünk az eddig Szent Istvánnak vagy Árpád vezérnek tulajdonított magyar államalapítást is. Etelközbe érkezve, 840-850 körül történt a vérszerződés, amely a legújabb forráselemzések alapján nem csupán szokványos törzsszövetség volt. A magyar törzsek fejedelemmé (kende) választották Álmost, továbbá legfőbb hadvezért (gyula) és legfőbb bírót (karha vagy horka) választottak maguk fölé, ezzel a központosító művelettel megalapítva egy olyan, sztyeppei típusú államot, amelyhez foghatót mások nem hoztak létre a térségben. Az Etelközbe érkezés és az államalapító vérszerződés után tüstént megkezdték a Kárpát-medence felderítését és fokozatos birtokba vételét. Ennek nagy zárószakasza lehetett a 895-ben végződő áttelepülés, amely során nemcsak a népet, az állatállományt és az összes ingóságukat költöztették át a Kárpát Hazába, hanem az újonnan megalapított Magyar Nagyfejedelemséget, mint működő állami intézményt is.
A feltárt temetők azt igazolják, hogy a Kárpát-medencébe beköltözött magyarok gyakran közvetlenül az itt élő avarok települései mellé költöztek, és a főleg a peremvidékeken élő szlávok is békésen tagolódtak be az új államhatalom alá. A hét magyar törzs és a hozzájuk csatlakozott türk törzsek, valamint az itt talált avarok és a peremvidékek szlávjai hamar összeolvadtak, és együtt alkották a késő középkori Magyar Királyság nagy többségében magyarul beszélő népét.
Hogy maradt fenn a magyar nyelv?
Ahogy az a tudományban lenni szokott, egy-egy új felfedezés kérdések egész láncolatát veti fel. Eddig úgy gondolták a kutatók, hogy török eredetű szavaink sokasága a hosszú évszázadokig tartó sztyeppei vándorlás során került a nyelvünkbe, de kiderült, hogy ez az út pár évtizedig tartott. Nyelvtörténészeink feladata lenne az új eseménytörténet fényében átértékelni a magyar nyelv türk és kaukázusi szóátvételeinek lehetséges helyét és idejét, azonban a szóban forgó előadássorozatban sem vesznek részt.
Nemcsak török jövevényszavaink eredete titokzatos, hanem nyelvünk fennmaradása is. Julianus barát 1236-ban magyarul beszélgetett az őshazában négyszáz évvel korábban ottmaradt rokonainkkal, amiből az következik, hogy az onnan eljött, majd Álmos fejedelem alatt egyesített magyar törzsek nagyrészt ugyanazt a nyelvet beszélték, amelynek a mai változatát mi is. Hogy lehetséges, hogy az Árpád népe által behozott magyar nyelv fennmaradt, sőt beolvasztotta az itt élő, jóval nagyobb lélekszámú avarokat? Egyáltalán milyen nyelven beszéltek az avarok?
Mind több kérdés
A vezérfonal megváltozásával egészen új és izgalmas kérdések mentén is szükséges továbbgondolnunk a honfoglalás előzményeit, és remélhetőleg ezt a történettudomány is megteszi. A magyar törzsek az őshazából elindulva, rövid idő alatt hatalmas távot tettek meg, majd a Kárpát-medence előterében, Álmos vezetésével államot alapítottak, és rögvest mai hazánkra irányult a figyelmük. De miért hagyták el az őshazát? Honnan voltak ilyen államalkotói képesség birtokában? És főként mi ösztönözte azt az elképesztő céltudatosságot, amely az őshazából felkerekedve, gyors haladással és komoly önszerveződéssel, nyílegyenesen vezetett a honfoglaláshoz? Egyáltalán honnan tudhattak a Déli-Urálban élő magyarok a tőlük 2500 km-re fekvő Kárpát-medencéről, és miért volt számukra ilyen fontos az elfoglalása?
Vésey Kovács László – korkép.sk
