Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Ha van a diktatúra korabeli romániai magyar könnyűzenei szcénának jó ismerője, egykor fáradhatatlan szervezője és részese, az Boros Zoltán. Vele elevenítettük fel ezt a sokszínű, archív felvételekről és emlékezésekből visszaköszönő világot.
Boros Zoltán tévés szerkesztő, zeneszerző-zongorista, filmrendező – és nem utolsó sorban a 70-80-as években az erdélyi/romániai magyar könnyűzenei élet kulcsfigurája. Nemrég Játsszuk újra címmel sorozatot indított a bukaresti magyar adás keretében, amelyben hajdani zenei műsorok szereplőivel beszélget a „régi időkről”, és segít tévés kollégáinak az archív felvételek azonosításában, rendszerezésében.
Most a vele készült beszélgetés első részét olvashatják
Egyre több archív könnyűzenei felvétel kerül fel a YouTube-ra, főként a bukaresti magyar adás csatornájára; de te is osztasz meg a Facebook-oldaladon régi felvételeket, videoklipeket. Mennyi anyagot sikerült megőrizni elfogadható állapotban, hogyan halad ennek a digitalizációja? Ha úgy tetszik: mekkora kincsesbányán ülünk? És ezeknek a felvételeknek mekkora része ment ténylegesen műsorba, mi az, ami egyenesen az archívumban kötött ki, mivel nem engedélyezték a bejátszását?
Ma már mindenki fényképez, digitálisan rögzít mozgó képet, hangot, a mobiljával is, ezért nem árt emlékeztetni arra, hogy ez nem mindig volt így. A tévéműsorok a hetvenes években kétcolos videoszalagra (MGS) és 16 milliméteres filmre készültek, de a rendszeres anyaghiány miatt a szalagokat a Román Televízióban újrahasználták. A magyar adás 1986 és 90 között nem létezett, ezért egész egyszerűen elővették a videoszalagjainkat és válogatás nélkül töröltek műsorokat.
Még egy – ma már – technikai érdekesség. A zenei műsorokhoz a hangfelvételek a tévé akkor nálunk modernnek, minőséginek számító zenei stúdiójában készültek 16, később 32 sávos stúdiómagnóra, amiről két sávos sztereóban magnetofon szalagra kerültek. A közel 700 eredeti erdélyi könnyűzenei felvételnek csak egy részéből készítettünk tévéműsort is, én mindig többet vettem fel, hogy legyen miből válogatni. Nagyon sok jól sikerült szám ott porosodik még a tévé alagsorában, a fonotékában, sajnos több szalagot letöröltek, vagy egyszerűen nem található.
Az országos közszolgálati magyar adás mai szerkesztősége felmérte, hogy a hetvenes években szinte kizárólag a román televízió filmezett Erdélyben, és így az archívum, ami megmaradt, egyedi érték. Rendszeresen bányásznak, válogatnak a negyvenegynéhány éves filmek, szalagok között, és amit sikerül adásképessé tenni, ismét képernyőre kerül.
Én is besegítek a megmaradt zenei felvételek azonosításával, rendezésével, a zenei műsorok hangjának restaurálásával, és egy sorozatot is készítek Játsszuk újra címmel, amelyben a zenei adások hajdani szereplőivel beszélgetünk az együtt készített felvételek kapcsán a hetvenes, nyolcvanas évekről. Adásban volt és interneten elérhető a Garabonciás és a Harmat együttesről, valamint a Gagyi Réka táncdalénekesnővel készült műsor, leforgatva a Szilágyi Enikő színésznővel, sanzonénekessel és a Betuker Péterrel (Mikron együttes) folytatott zenés beszélgetés.
Olyan szám, ami a cenzúra miatt maradt volna ki, emlékezetem szerint kevés volt, legtöbbször sikerült átcsúsztatni a bátornak mondható szövegeket is, legfeljebb egy-egy szó kicserélésével elaltattuk a cenzúra aggodalmát. Az is megesett, hogy csak az újravételnél kezdték értelmezni a szöveget, és másodszor nem került adásba a dal, ami egyszer már elhangzott.
A 70-es évek elején induló „könnyűzenei mozgalom” a kezdetektől összefonódott a román televízió magyar adásával. Hogyan jött létre ez a szerencsés csillagállás, és meddig tartott – avagy lehetett tartani?
A világháború után Erdély minden nagyobb városában volt kultúrház, voltak intézményi, vállalati kultúrtermek, munkásklubok, ahol táncesteket rendeztek, amelyeken az ötvenes években a zenekarok dzsesszmelódiákat és magyar tánczenét, a hatvanas években a nyugati és magyar beategyüttesek repertoárját is játszották. A színházakban rendkívül népszerűek voltak a zenés vígjátékok. A Kolozsvári Rádióban Porzsolt Viktor, a Marosvásárhelyi Rádióban Borbély Zoltán készített igényes, akkor még mono zenei felvételeket, amelyek alapján lemezek is jelentek meg. Többek között Serbán Marika, a Kozák nővérek, Fogarassy György, Szabó Edit, Mátyás Éva, Zeitz Gabi, Kisfalussy Bálint nevei olvashatók a lemezborítókon. Ők magyarra fordított román könnyűzene mellett már egy-két helyi szerző dalait is elénekelték.
Mindez hagyományos tánczene volt, főleg szerelmi dalok, Kisfalussy Bálint, a szatmári színház művésze komponált a zenés vígjátékhoz illő, humorosabb betétdalokat is. Az újabb generáció csak a hetvenes évek elején kezdett szóhoz jutni, hála a Székelyudvarhelyen megrendezett Siculus fesztiválnak. Ebbe a helyzetbe csöppentem bele 1971 júniusában.
A Siculus fesztiválról már egész irodalom született, felhívnám a figyelmet egy nemrég megjelent könyvre amelynek az összeállítását láthatóan alapos dokumentáció előzte meg, Demeter Csanád Kultúrkombinát című tanulmányára.
A Siculus táncdalfesztivál jóváhagyását a székelyudvarhelyi városi KISZ-titkár, Pakot József és a Művelődési Ház igazgatója, Csiszár Antal harcolta ki, és ők szervezték egészen a betiltásáig (1970-73). Az első előtt körbejárták Erdély nagyobb városait, megkeresték azokat, akik könnyűzenével is foglalkoztak, gyűjtötték a neveket és a véleményeket. Nálam is voltak Nagyváradon, akkor javasoltam, hogy az együttesek, énekesek csak eredeti, erdélyi magyar szerzeménnyel léphessenek a dobogóra, és a dalok is versenyezzenek, ne csak az előadók. Ezt örömmel elfogadták, és így nem a magyarországi vagy a mamaiai fesztivál utánzása lett a Siculus, hanem egy valódi erdélyi magyar fesztivál.
Kezdetben magán viselte az indulás gondjait, de a harmadik rendezvény legjobb dalainak a felvételeiből már összeállíthattam egy lemeznyit. A SICULUS ’72-t ma is szívesen hallgatom, ez az első olyan hazai magyar könnyűzenei lemez, amely már nemcsak szerelmes táncdalokat, hanem rockzenét (Metropol együttes) és akusztikus hangszerekkel kísért folkot (Búgócsiga, Józsa Erika és Horváth Károly) is tartalmaz, kizárólag eredeti, itthoni szerzeményeket.
Mi jött a Siculus után, melyek voltak a ’70-es évek pop-rockzenei felívelésének főbb állomásai és szereplői?
A Siculus fesztivált az elsőtől az utolsóig felvette és közvetítette a televízió magyar adása. Az ott megismert legjobbakkal kapcsolatban maradtam, meghívtam őket Bukarestbe, valamelyik zenei műsorunkba. Zenei stúdiófelvétel is készült velük, nemcsak videó. Az évenkénti fesztiválokon kívül sok fiatal muzsikus jelentkezett levélben is, vagy meghívtam őket Bukarestbe, vagy elmentem meghallgatni őket. A legjobbak azután állandó szereplői lettek az adásnak.
Megkértem régi zenekari társamat, Farkas József Apit, hogy hangszereljen az énekeseinknek, így nagyzenekari kísérettel hallhatók az énekes számok. De hangszerelt Kerestély Zsolt, Zudor Árpád, Dancs Árpád és hangszereltem én is. No meg Manyák Erik, akinek Szebenben dixieland zenekara és vokálegyüttese volt, és akit a megzenésített versei a klasszikus értelemben vett dalszerzők közé emelnek. A Vox T együttes, Székely György szerzeményei jellegzetesen erdélyi hangot, hangulatot hoztak. A szatmári Mikron szerzői, Balogh István és Betuker Péter, valamint Szép Attila (Fortuna) vagy Luka Ferenc (Robot) nagyívű modern rockdarabokkal is kísérleteztek, de slágeres dalaik is voltak (Mikron: Akarsz-e játszani), az első erdélyi magyar rockmusical nagysikerű előadása a Metropol együtteshez fúződik (Az ifjú W. újabb szenvedései).
Váradról egy egész klán indult el a határ menti városban egyébként kevésbé nézett magyar adás felé. A Metropol repertoárjával a főiskola picéjében ismerkedtem meg, 20 wattos hangszóró vitte a gitárt és a basszusgitárt. Józsa Erika és Horváth Károly egyikük lakásán játszotta el nekem a már-már feledésbe merült Szól a kakas márt, és ott volt a tehetséges Elekes testvérpár, Csaba, a rock-, és Emőke, a klasszikus gitáros (Napraforgó), meg egyéni hangvételű protest songjaival Márkus János (ma Barbarossa).
Énekesekben sem volt hiány, Győry Klárán kívül Kiss Éva, Bokor Ildikó, Nagy Mária (akit szemvonzó csípőmozgására utalva Tömöry Péter rendező Gumi Marinak keresztelt el), Gagyi Réka, Papp Melinda, Németh Tibor, Bányász István és még jó néhányan.
Gyönyörűen éneklő fiatal színészek, például Csíky Ibolya, Széles Anna, Szilágyi Enikő, Csoma Judit színt és minőséget hoztak a műsorainkba, Tamás Gábor előadásában máig népszerű magyar világsláger született (A Donáth úton)… Szóval azt mondhatom, hogy nem is volt olyan nehéz dolgom ennyi tehetséges fiatal muzsikussal. Ha ők nincsenek, most nem lenne miről beszélgessünk.
Milyen könnyűzenei műsorai voltak a televíziónak?
A televízióban rendszeresek voltak a könnyűzenei műsorok: Meghívó a stúdióba, Zenei Mozaik, Tipp Top, Forog a lemez, klipek, zenés dokumentumfilm stb. Úgy igyekeztem tervezni, hogy a legjobb együttesek, énekesek szerepeljenek a leggyakrabban, de legyen olyan műsorunk is, amelyben újak, ismeretlenek jelentkeznek. Toplistát működtettünk, lejátszotta a tévé, a rádiók, leközölték a megyei lapok. Komoly vetélkedés alakult ki, hogy ki milyen adásba kerül. Óriási volt a nézettségünk, ne felejtsük el, hogy a budapesti tévét csak a határmentén fogták és a mienk volt az egyetlen magyar tévéadás, amit Erdélyben lehetett látni. A televízió magyar adása közügy volt, eddig több mint száz olyan újságcikket gyűjtöttem össze, amely a zenei műsorokra reagált.
Jazz. Meg kellett győznöm a főszerkesztőnket, Bodor Pált, hogy a jazz is „kisebbségi zene”, ami annyiban igaz, hogy egy eléggé körülhatárolható rétegnek szól. Ő tudta, hogy a jazz a hobbim, úgyhogy, talán csak az én kedvemért, hagyta, hogy közel egy órás jazzadásokat készítsek.
A Siculus megszüntetése után a Rétyi Nyírben megrendezett Tavirózsa fesztiválra „szálltunk rá”, ahol nem volt kritérium, hogy eredeti szerzeménnyel jelentkezzenek a versenyzők. Sepsiszentgyörgyön Dancs Árpád tanár volt a a rendkívül aktív zenei mindenes, beszerveztük George Sbârceát a zsűribe, a Siculuson ismertté vált előadókat odaverbuváltam, többen díjat is nyertek. A szabadtéri Tavirózsa fesztivál hagyományosan a táncdalokat részesítette előnyben, kevésbé vonzotta a rock- és folkegyütteseket.
Csíkszeredai kezdeményezés volt, felsőbb utasításra, a hetvenes évek végén a Fiatal zene fesztiválja. A „muzica tînără”, azaz fiatal zene román használatban kimondottan az akusztikus folk hazafias változatát jelentette, Adrian Păunescu Cenaclul Flacăra nevű, stadionokban rendezett hazafias zenés összejöveteleinek az alapműfaját. A legelső Fiatal zene fesztiválja szervezésébe a frissen kinevezett, ezzel megbízott KISZ-titkár kérésére besegítettem, meghívottakat, zsűrit javasoltam, magam is biztattam együtteseket, hogy jelentkezzenek, így aztán felléptek a legjobb folkosaink, a „folk” félreérthető műfajértelmezését kihasználva jelentkezhettek a legkiválóbb táncházzenekaraink is. Első évben főleg folk és táncházmuzsika volt műsoron, a következő évtől aztán folk-rockfesztivál lett a Fiatal zene fesztiválja, csak sajnos a magyar jellegét kezdte fokozatosan elveszíteni.
A televíziónak évente több nyilvános rendezvénye volt, például a Tapsoljuk Kolozsvárt, Nagyváradot, Temesvárt, Marosvásárhelyt stb., volt egy több műfajú, rendkívül népszerű sorozatunk, a Zenés Karaván, amellyel bejártuk Erdély nagyobb városait, szándékunk szerint egyszerre volt szórakoztató és meggondolkodtató. Például a szejkefürdői domboldalon több mint hétezer ember nézte, hallgatta a legjobb rockegyüttesek, énekesek mellett a színisek előadásában a középkori iskoladrámát, Kányádi, Czegő, Magyari verseit. Nagyváradon fellépett Horváth Imre és Bajor Andor, Nagybányán Szabó József és Taub János rendezők és a magyarul kiválóan beszélő George Sbârcea is.
Itt jegyzem meg, hogy a hetvenes, nyolcvanas években az értékes irodalom, a minőségi zene, beleértve a régizenét is, népszerű tudott lenni. ‘Népszerű’ és ‘értékes’ még nem voltak egymást szinte kizáró fogalmak, mint a mai, reklámbevételt növelő nézőszámra utazó médiadömpingben.
A hatóságokkal nem gyűlt meg a bajuk a zenekaroknak?
Az egynyelvű magyar rendezvények a hetvenes évek vége felé ritkulni kezdtek, az együttesek nem túl gyakori saját koncertjein kívül jobbára már csak a színvonalas Ifjúmunkás Matinékon lehetett élőben hallani a televízió által ismertté, népszerűvé lett előadóinkat. Nekünk egyre nehezebb dolgunk volt a nagyobb szabású nyilvános előadásainkkal, felvételeinkkel. Például a Hunyad megyei szervek mindent elkövettek, hogy a Vajdahunyadi Zenés Karaván forgatását megakadályozzák, végül is úgy tettünk, mintha csak próbálnánk, így készült el egy várjáték jellegű műsor sok régizenével, régi magyar táncokkal, Balassi Szép magyar komédiájával.
Könnyűzenében hiányzott a ’73-ban megszüntetett Siculus utódja, egy olyan erdélyi magyar rendezvény, amely odavonzza a legjobb előadókat minden műfajban, verseny és nívós hangversenysorozat egyaránt. Ha már a Székelyföldön betiltották a Siculust, arra gondoltam, hogy talán Temesváron, amely történelmileg, sőt a szocialista érában is több kultúrájú, nyitottabb városnak számított, talán ott nem lesznek annyira érzékenyek a rockosok hajára, szakállára és szövegeire, meg arra, hogy magyarul folyik az egész. Ifjúsági Zenei Hétvége fedőnév alatt meghirdettem egy könnyűzenei versenyfesztivált 1979-ben. A szervezéshez kitűnő helyi csapatunk is volt a temesvári egyetemi hallgatók közül, Csutak István (Garabonciás) szervezésében.
A fesztiválnak szép sikere volt, zsúfolt ház, közönségszavazat, gálaest, ahogy illik. A következő évben ismét beindítottuk a szervezést, de a helyszínen derült ki, hogy a Kommunista Párt kultúráért felelős megyei propagandatitkára fejébe vette, hogy megakadályozza. Személyesen jött el a Zenei Líceumba, ahol a próba közben ilyen utasításokat adott ki egy segédjének: „ha bejön este a színpadra az a szakállas, leállítod az előadást”; „ha hangosan zenélnek, leállítod az előadást, mert leszakadhat a plafon”.
A másnapi főpróbára meghívtuk a modern Zenei Líceum építészének az özvegyét, aki szintén építész, hogy mi a véleménye a statikai fenyegetőzésről. Ő elmondta: biztosan nem ez a valódi kifogás, mert nem hiszi, hogy a férje által hetes fokozatú földrengés esetére is biztonságosan tervezett épület össze fog dőlni egy basszusgitártól.
A proptitkár még berendelt a terembe 50 szekustanoncot civilben, hogy majd vigyázzanak a rendre, délután gépfegyveres járőrök kezdtek cirkálni a terem körül, mikor a bejárat előtt már gyűlt a közönség és legalább százan álldogáltak. Provokációszaga volt az egésznek, és úgy döntöttem, hogy közönség nélkül tartjuk meg a versenyt és a díjazást.
Ez volt az utolsó próbálkozásom, hogy a széllel szemben, fittyet hányva a magyar kulturális rendezvényeket elnyomó általános tendenciára, a növekvő nacionálkommunizmus körülményei között folytassam a magyar szerkesztőség kis csapatával a Siculus által megkezdett folyamatot, és tévés kollégáimat, muzsikus barátaimat meg a zsűrit kitegyem hasonló feszültségeknek.
Ezután szerveztem még egy nagyszabású rockkoncertet Székelyudvarhelyen, a Sportcsarnokban, ahol a legjobb együtteseink léptek fel, stúdióműsorok és hanglemezek is készültek mindaddig, amíg ’86 januárjában megszűnt az adás.
Máig meghallgathatók azok a vinil-lemezek, amelyeket az Electrecord lemezgyár adott ki és amelyekhez megszerkesztve, technikailag is gyártásra készen kapta a magyar adástól a felvételeket, mindössze a borítókat kellett megrendelnie. Hivatalos formája mindennek a „két intézmény közötti együttműködés” volt. Ezen kívül maga az Electrecord is készített magyar könnyűzenei felvételeket. Tévé, rádió, lemez, toplista, koncertek, sajtó. Teljes volt a kör, ami abbamaradt 1986-ban.
Fall Sándor, Papp Attila Zsolt
főtér.ro
