Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Máig próbálják titkolni a valódi felelősök, hogy kik és hogyan készítették elő a nagy háborút és az igazságtalan békediktátumot. A háborús felelősség felderítésére a békekonferenciát előkészítő Négyek Tanácsa szakbizottságot állított fel, amelynek tagjait kizárólag a győztes hatalmak képviselőiből választották ki. Ez alig két hónap után megállapította, hogy a világháborút a központi hatalmak előre megfontolt szándékkal készítették elő. Ezt a szakbizottság amerikai tagjai is elfogadták.
Az első világháborút lezáró békekonferenciát 1918 végén Párizsba hívták össze. Az ünnepélyes megnyitót Versailles-ban, 1919. január 18-án tartották. A négyek tanácsa által felállított szakbizottság amerikai tagjai így indokolták véleményüket: „A világháború Ausztria–Magyarországnak és Németországnak abból az előre megfontolt szándékából indult ki, hogy Szerbiát megsemmisítse, mivel elzárta útjukat a Dardanelláktól és megakadályozta nagyravágyó terveiknek megvalósítását.” Jánossy Dénes (1891–1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja Az osztrák-magyar monarchia háborús felelőssége címmel sokatmondó tanulmányt írt a Századokban 1931-ben. Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak. Jánossy többek között ezt írta: „A közös hadügyminisztérium politikai iratait a hadműveleti iratokkal együtt az 1918 novemberben kitört bécsi zavargások idején tekintélyes részben elégették, a közös pénzügyminisztérium bosznia-hercegovinai főosztályának iratait pedig a jugoszlávok Cserovics udvari tanácsosnak, Bilinski közös pénzügyminiszter egykori munkatársának és délszláv szakértőjének támogatása mellett erőszakos úton Belgrádba szállították.” Az iratok eltávolítói ezzel a szarajevói merényletre vonatkozó jelentéseket akarták kivonni a tudományos kutatás alól, hogy megakadályozzák Szerbia háborús felelősségének felderítését. Az iratrablók azonban elszámították magukat. Nem tudták ugyanis, hogy a szarajevói merényletre vonatkozó jelentések hiteles másolatai nagyrészt megmaradtak. Ez a politikai okmánytár nemsokára megjelent, s nagyban segítette a későbbi kutatásokat. Tanulságosak például a horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek, amelyek az alábbi esetekről is beszámoltak. György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával Puhovic magyar államvasúti tisztviselő füle hallatára kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni.” Pribisevics Milán, szerb őrnagy, a Narodna Obrana tagja pedig 1914 június elején, tehát mindössze három héttel a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni, június 28-án végrehajtott merénylet előtt a lakásán bombákat mutatott egy Jaksics Marijan nevű zágrábi szerelőnek, e szavak kíséretében: „Látja, itt virulnak a virágok az önök Habsburgjai számára.” Az annexiótól a háborúig A boszniai annexió (1908 – nemzetközi jogi szempontból érvényes bekebelezés) után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a Monarchia-ellenes tüntető felvonulások és sajtókirohanások. Nikola Pasics szerb miniszterelnök 1909 márciusában, az európai hatalmak közös fellépésének hatására végül kénytelen volt elismerni a Monarchia boszniai térfoglalását, ami a háború kirobbantásának, a háborús felelősség kiderítésének szempontjából rendkívül fontos mozzanat volt. A szerbek elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint 1912-től „se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a Monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban – amint azt ottani követségünk jelentette – olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik.”
A Narodna Obrana (Odbrana) és a „Fekete Kéz” elnevezésű, félig-meddig illegális, de valójában a szerb kormányzat által titokban támogatott szervezetekről ez olvasható a Hóman Bálint, Szekfű Gyula és Kerényi Károly által szerkesztett Egyetemes történet című nagyszabású műben (Budapest, 1935–1937): „1908-ban alakul a »Narodna Odbrana« (Népvédelem), melynek élén Boza Jamrovics és Pribisevics Milán őrnagy áll. E legálisabb titkos társaság mellett nemsokára, 1909. május 9-én Voja Tankosics kapitány vezetése alatt főleg katonák részvételével megszervezik az »Ujedinjenje Ili Smrt« (Egyesülés vagy halál), ismertebb nevén »fekete kéz« alakulatát. […] A balkáni merénylők jórészt ebből a titkos társaságból kerülnek ki. Zeraics Bogdán 1910. július 15-én a boszniai kormányzó ellen követ el merényletet, hasonlók követik ezt 1912. június 8-án Zágrábban, Khuen-Héderváry, majd 1914. május 25-én báró Skerlecz horvát bán ellen. Tagjai között már szerepel […] Gabrinovics és a többiek: Grabesk, Princip, akiknek tevékenységén át vezet az út a világháború felé. […] Mindkét társaság magvát azok alkotják, akik 1903-ban meggyilkolták Obrenovics Sándor királyt.” Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy a Monarchia s azon belül a gróf Tisza István vezette magyar kormányzat miként viszonyult a feszültségekkel terhes délszláv helyzethez. Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914. június 28-án bekövetkezett meggyilkolását követően a Monarchia külügyminisztériuma addig nem akart állást foglalni a szerb kormánnyal szemben, amíg nem vizsgálta ki a szarajevói merénylet előzményeit és hátterét. Horánszky Lajos (1871–1944) politikus, történetíró Tisza István és kora című monográfiájában írt az 1914. július 7-i közös minisztertanácsi ülésről is. Ezen gróf Tisza István magyar miniszterelnök kijelentette, hogy a Szerbia elleni (egyesek által javasolt, diplomáciai eljárások nélküli) támadásba soha sem egyezne bele. Ez ugyanis maga után vonná az európai hatalmak és a közvélemény felháborodását, s ami rosszabb: az egész Balkán (Bulgáriát kivéve) ellenállását. Másrészt „ő, mint magyar miniszterelnök soha sem tudna beleegyezni abba, hogy Szerbia egy része a Monarchiába bekebeleztessék.” Az árulkodó jegyzőkönyv A minisztertanács tagjai ezzel szemben a háború megindítását támogatták, s Ferenc József végül a hadüzenet mellett döntött. Tisza ezt a döntést tiszteletben tartotta és ettől kezdve minden erejével azon munkálkodott, hogy a győzelmet elősegítse. A közvélemény semmit nem tudott háborúellenes javaslatairól, ezért könnyű volt megvádolni háborúpártisággal. Tisza aggodalmai hamarosan beigazolódtak. A hadi helyzet romlott és Ausztrián belül is baljóslatú jelek mutatkoztak. Bécsben, 1916. október 21-én egy szociáldemokrata politikus agyonlőtte gróf Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt, pontosan egy hónappal később pedig az idős Ferenc József császár-király is távozott az élők sorából. Tisza kezdeti, háborúellenes magatartása azért is figyelemre méltó, mert Párizsban, a Négyek Tanácsa ülésein Magyarország háborús felelőssége is felmerült. A konferencia főtanácsa 1919 márciusától a négy szövetséges nagyhatalom legfőbb vezetőiből állt (előtte ezt a szerepet a Tízek Tanácsa töltötte be). Az Egyesült Államokat Woodrow Wilson elnök, Nagy-Britanniát Lloyd George miniszterelnök, Franciaországot Georges Clemenceau miniszterelnök, Olaszországot pedig Vittorio Emanuele Orlando miniszterelnök képviselte. A Négyek Tanácsa időnként kiegészült Japán képviselőjével, illetve a külügyminiszterek ötfős tanácsával. Paul Mantoux, a francia delegáció tolmácsa és jegyzőkönyvvezetője harminchat évvel később számolt be a több mint három hónapon keresztül ülésező Négyek Tanácsának tárgyalásairól (könyve Párizsban jelent meg, 1955-ben). Litván György történész Trianon felé… című tanulmányában (Beszélő online, 7. évfolyam, 22. szám) szemelvényeket közölt a párizsi béketárgyalások francia jegyzőkönyvéből. A Négyek Tanácsa munkáját követően, 1919 július elejétől is folytak a tárgyalások a külügyminiszterek, valamint Clemenceau, időnként pedig Lloyd George részvételével, de ezek jegyzeteit Mantoux soha nem publikálta. Litván ezt írta: „Az írógéppel írt és sokszorosított jegyzőkönyvek eddig egyetlen ismert példányát a Párizs melletti Nanterre-ben, a Biblioteque de Documentation Internationale Contemporaine-ben találtam meg, Dossiérs Mantoux elnevezés alatt. Nem tudok arról, hogy ezt a hatalmas anyagot akár csak részben is publikálták vagy feldolgozták volna. […] A magyar ügy hányattatásait és végső determináltságát talán semmilyen más leírásból nem lehet ilyen pontosan érzékelni és megérteni.”
A jegyzőkönyvekből jól kiolvasható, hogy „magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a franciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter.” Pichon, aki magyarellenes érvelésében olykor Clemenceau-n is túltett, a március 31-i ülésen többek között ezeket mondta: „Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért.” A francia külügyminiszter itt nem állított kevesebbet, mint hogy a magyar kormány arányos felelőssége alatt a legfőbb felelősséget kell érteni, hiszen (szerinte) magyarok irányították a Monarchia politikáját. Pichon úgy tett, mintha semmit sem tudott volna Tiszának a szarajevói merényletet követő, mérsékelt hangú parlamenti beszédeiről, amelyeket annak idején Párizsban és Londonban is kedvezően fogadtak. Szemrebbenés nélkül kijelentette ezt is: „Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk.” Ma már jól tudjuk: az erdélyiek felszabadítása a Pichon-féle virágnyelven azt jelentette, hogy a győztesek Romániához csatolják Erdélyt. Egy olyan országhoz, amelyhez hosszú történelme során soha nem tartozott. Az új világégés magvetői Jánossy Dénes említett tanulmányában olvasható, hogy Plamenatz volt montenegrói külügyminiszter 1917. május 23-án, Londonban kelt levelében írta: „Pasics akarta ezt a háborút és ő provokálta. […] Ezért gyilkoltatta le osztrák alattvalókkal az osztrák trónörököst.” Hasonló értelmű levelet írt Miklós montenegrói király Wilson amerikai elnöknek Párizsból, 1919. május 14-én. Mindez nem befolyásolta a trianoni döntéshozókat. Miként gróf Apponyi Albert francia (helyenként angol és olasz) nyelvű, jól felépített, okos érveket felvonultató védőbeszéde is hidegen hagyta őket. A kiváló magyar politikus nem tudta meggyőzni Európa „kultúrnemzeteinek” vezetőit arról, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásával, az etnikai határok semmibevételével újabb, a korábbiaknál is nagyobb feszültségeket generálnak a térségben. Trianonban az igazságtalan békediktátummal elvetették egy, az előzőnél is nagyobb világégés magvait. Ezzel a 20. század az emberiség történelmének legpusztítóbb századává vált. A Párizsban „megalkotott” új nemzetállamok azóta (Románia kivételével) átalakultak, szétestek. Szerbia a történelmi közelmúltban szerzett hasonló tapasztalatokat, mint Magyarország 1920-ban. Térségünk országai egyre inkább átérzik a sorsközösségből fakadó egymásra utaltságot, s láthatóan egyre kevésbé szeretnék, hogy a jövőjükről ismét kívülről és „felülről” döntsenek.
Magyar Hírlap
