Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
z egybanis asszony – Erdély-szerte talán így ismerik most már legtöbben Lakó Péterfi Tündét, akinek zsákszámra gyűjtik az aprópénzt az erdélyi magyarok, sőt a románok is. De mi motiválja az egybanis asszonyt, miért kezdett akciózni, és miért pont most? Minderről kérdeztük a már szinte szimbólummá vált Tündét
– Sokan kíváncsiak rá mostanság, hogy ki az a Lakó Péterfi Tünde, és hogy került elő nem olyan rég úgymond a semmiből?
– A semmiből? Mondhatni igen, ugyanis húsz évet éltem külföldön, abból 16-ot Magyarországon, az utolsó négy évet Németországban és Ausztriában dolgoztam. De vásárhelyi születésű vagyok, itt is nőttem fel, a régi Tudor negyedben. 1991-ben férjestől, gyerekestől költöztem külföldre.
– Miért ment el annak idején?
– Nem történt semmi különös, lakásproblémáink voltak, a férjemnek sem, nekem sem élt az édesanyám. Semmi extra, azért mentünk el, amiért szinte mindenki: a jobb megélhetés reményében.
– Mivel foglalkozott Magyarországon?
– Hát leginkább neveltem a gyerekeimet, Magyarországon mi egy kicsi, nyolcszáz lakosú faluban éltünk. Dolgoztam én onnan is, csak nagyon nehéz volt. Foglalkozásom szerint én lakatos vagyok és dajka, foglalkoztam idős gondozással is, most meg itthonról internetes munkát végzek. Éldegéltem ott 20 évig, de már első pillanattól hazavágytam.
– Nem találta a helyét húsz éven át?
– Nem, én egy percig nem éreztem ott otthon magam. Azt, amit a szülővárosodban megkapsz, hogy mész az utcán, s jönnek szembe a barátok, a volt osztálytársak, azt nem kapod meg sehol máshol. Lesznek új barátai az embernek, de a gyermekkoriak nem térnek vissza. Pont ma találkoztam a volt osztályfőnökömmel az utcán, azzal fogadott: „Nem mondja, Tünde, hogy maga az egybanis asszony!”
– Így emlegetik?
– Igen, egybanis csaj, egybanis asszony. Tegnap bementem a hentesüzletbe, már rég odajárok vásárolni, de nem kötöttek össze még. Szolgál ki az elárusító, s egyszer csak eszébe jut, hogy én ki vagyok. S hívta oda a kolléganőjét, hogy nézze meg ő is a banis csajt.
– Visszatérve, hogy jutott arra, hogy mégis hazaköltözik? Nem sokan adják erre a fejüket. Húsz év után nem is lehet könnyű ismét megtalálni a helyét itthon…
– 2011 október végén költöztem haza. Nekem ennyi idő után is egyszerű volt, pedig egy ismerős lakásában lakom, s mindenemet otthagytam Magyarországon, mert az volt a fontos, hogy itthon legyek. Két felnőtt gyermekem közül az egyik velem jött. A nagy fiam nős, unokáim vannak, a kicsi pedig hazaköltözött velem. Az az érdekes, hogy ő költözött haza amúgy, aki ott született, míg a nagy fiam, aki itt született, most is Budapesten él.
– Más Vásárhelyt kapott ennyi év után?
– Kicsit más, persze. Változik ennyi idő alatt sok minden. Észreveszem, hogy itt-ott nem is volt épület, de a régi helyeket azért megtaláltam. A Poklos-patak partján például ugyanaz a festék van, mint amikor elmentem. S ott még vannak bevésve betűk, nevek, amelyeket még talán mi véstünk be a pajtásokkal. Sok minden megmaradt réginek, de sok minden változott.
– Közben sokat változott a város etnikai aránya, s leginkább a kisebbségi kérdések miatt ismert a Lakó Péterfi név, hiszen a Kultúrpalota termeinek elnevezése ellene tiltakozott, majd kétnyelvű terméknévtáblákat osztogatott. Mi viszi rá ezekre? Mi motiválja?
– Az igazságtalanság leginkább. Nem azzal van a baj, hogy a román eladó vagy ügyintéző nem tud ugyan magyarul, de mivel én sem tudok jól románul, mondom úgy, ahogy tudom, törve a románt és magyarul, s valahogy megértjük egymást. Az ilyennel nincsen baj. De amikor undokul rám szól valaki, hogy beszéljek románul, mert Romániában vagyunk, azt gondolom ebből a szempontból mindegy, hogy hol van Marosvásárhely, Amerikában vagy Romániában. Itt fele-fele a lakosság, és ennek szellemében kell éljünk.
– Ez vitte rá arra, hogy írogasson? A vanegypercem.com blogján osztja meg ugyanis az igazságtalanságokat.
– Az utolsó néni, akire vigyáztam, három és fél hónapig haldoklott, én pedig 24 órából 23-at ott kellett üljek az ágya mellett. Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal az internet volt, s akkor kezdtem írni, először még az erdelyimagyarok.com-ra. S ez az írás nagyon bejött nekem.
– Persze nem csak az írással és nem csak egyedül „akciózik” a kisebbségi jogokért.
– Nem bizony. Nem vagyok egyedül. Az Itthon vagyunk Facebook-csoporton beszélgettünk és háborogtunk ezeken a dolgokon. Én meg mondtam, hogy jó, ne szájkaratézzunk ezeken, hanem tegyünk is valamit közösen. Létrejött a csoport, találkoztunk személyesen, összedugtuk a fejünket. És Kuti Mártának volt az ötlete, hogy kezdjünk mindent lentről. Mert ugye ott van az orvosi egyetem ügye, tudjuk, hogy igazunk van, de az a csúcs, minden embernek azonban ott van a piac.
– Lesz folytatás is?
– Igen, semmiképp sem állunk meg itt. Lesz folytatás, folytatni kell, annyi ember állt mellénk, hogy ezt nem szabad abbahagyni. Annyi érzés gyűlt fel bennem a napokban, amikor zsákszámra kaptam a banikat. Eszembe jut ’89 decembere. Mikor bejelentették: Ceausescu elmenekült. A Tudor lakótelep legvégéből indultam az akkor 3 éves Pisti fiammal a főtér felé. Na, akkor éreztem ezt… Tulajdonképpen idegen emberekkel ölelkeztem, de mégis annyira közel volt az illető hozzám, mint egy vérrokon.
Szász Cs. Emese – székelyhon.ro –
