Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Vízi Imre a szászrégeni Titán zenekar egyik alapító tagja, tavaly részt vett Molnár József társaságában a Budapesten megszervezett Csillag születik tehetségkutatón, ahol eljutottak a második élő műsorig. 2012 decemberében Vízi Imre egyedül próbálkozott, de ezúttal a román fővárosban, és a Vocea României (Románia Hangja) verseny második helyezettjeként futott be. A művészt többek között arról kérdeztük, miként változott az élete a bukaresti tehetségkutató után, és hogyan lehet ma Marosvásárhelyen zenészként megélni.
– Beszélj, kérlek először magadról. Hol jártál iskolába? Mikor alapítottatok zenekart?
– Sepsiszentgyörgyön születtem 1986-ban, itt jártam óvodába, majd 1991-ben Bátosra költöztünk. Az elemi iskolát ott végeztem, mert ott volt még magyar tagozat, aztán ötödiktől érettségiig Régenben jártam iskolába, és azért itt, mert közel volt, és lehetett magyarul tanulni, ez pedig fontos volt. Már Régenben, a líceumban megalapítottuk a zenekart, a Titánt, amely most tízéves. Jó buliként indult az egész, aztán „megkomolyodott”. Azóta sokat változott az együttes összetétele, de hárman, az alapító tagok mai napig megmaradtunk benne.
„Nagyon szeretem a pörgést”
– Mennyire változott meg az életed a Románia Hangja tehetségkutató után?
– Emberként szerintem egyáltalán nem változtam. Igazából az van, hogy most nagyon sok a munka, sokat kell járni, sokat kell zenélni. Van olyan, hogy két koncertet is végigzenélek egy nap, de nagyon szeretem a pörgést. Amúgyis volt már ezelőtt is olyan hetem, hogy annak minden napján zenéltem.
Eleget tudsz-e tenni minden felkérésnek?
– Előfordul, hogy nem, mert több felkérés érkezik, néha 3–4 is ugyanarra a dátumra, és nehéz dönteni, hogy melyiket is válasszam, hogy senki ne haragudjon meg. Aztán általában úgy történik, hogy akitől korábban érkezett a felkérés, oda megyünk. De van olyan is, hogy ha haver szól vagy ismerős, akkor az ő hívását nem utasíthatom vissza. Ha van három-négy dátum, általában arra kérjük őket, hogy adjanak egy hetet, hogy döntsük el, mi legyen. Egyébként a barátnőm, Zsuzsi, aki a menedzserem is, úgy oldja meg, hogy amennyiben lehet, senkinek ne mondjunk nemet, hisz az emberek – amikor Bukarestben nekem volt szükségem rájuk – a tehetségkutatón szavazataikkal segítettek, ők sem mondtak nemet.
– Egyedül vagy csapattal turnézol?
– Általában a csapattal, de ha kell, egyedül, egy szál gitárral is útnak indulok, nyilván, a kedvenc felállásom az a csapattal, a zenekarral van. Nagyobb az élvezet a zenélésben, amikor többen lépünk színpadra. Tudod, enni sem olyan vagány egyedül, ugyanígy van ez a zenéléssel is, ha többen műveljük, sokkal jobb.
„Bukarestben mindenki ismer”
– A felkérések inkább Erdélyből, Székelyföldről érkeznek, vagy a Kárpátokon túlról?
– Székelyföld az a régió, ahova nyugodtan elmehetek, senki nem állít meg az utcán, senki nem ismer, és én ezt nagyon bírom valamiért. Ez alól természetesen kivétel Marosvásárhely és környéke, mert itt már a verseny előtt is ismertek. Bukarestben például nem tudok elmenni egy bevásárlóközpontba, vagy ebédelni, mert „kinézik a kaját a számból”, sugdolóznak a hátam mögött, aztán odajönnek, kérnek autogramot, vagy fényképet készítenek. Székelyföldet azért is szeretem, mert ott nyugodt tudok lenni, ott senki nem ismer, hisz az ott élők kevésbé nézik a román nyelvű adókat, inkább a magyar tévécsatornákat követik. Egyébként az a kevés székely, aki néz román nyelvű csatornát is, az hallott rólam. Zenéltem Borzonton…
– Baricz Gergő szülőfaluja…
– Nem tudom, nem igazán vagyok otthon a magyar zenében, valamikor a 90-es években leálltam a hallgatásukkal, valahogy nem buli az nekem. Tehát ott Borzonton egy bácsi odajött hozzám, mondta, hogy ismer, hallott rólam. Ilyenkor mindig libabőrőrös leszek, és jól esik, hogy egy székely ember ezt mondja, mert negyedem székely, félig csángó vagyok, és a másik negyedem román. Úgyhogy a magyarság dominál bennem, s a szívemet megdobogtatja, ha egy székely ember azt mondja, hogy „drukkoltunk neked”. Mivel a PRO TV közvetítette a tehetségkutató műsort, így Ploiesti-en vagy Konstancán mindenki ismer, de az, hogy egy székely ember felismer az úton, az számomra igen megtisztelő dolog.
„Szeretem a változatosságot”
– Hogyan történt az, hogy bár színművészeti egyetemet végeztél, mégsem lettél színész?
– Befejeztem az egyetemet, de utána abba is hagytam a színészkedést. Úgy érzem, ez egy halva született ötlet volt. Amíg a csoporttársaim szöveget vagy beszédtechnikát tanultak, addig én zongoráztam. Bár a kötelező vizsgákat letettem, játsztam előadásokban is, untam. Úgy éreztem, hogy mindig ugyanazt kell csinálnom, én meg szeretem a változatosságot. Például sosincs két egyforma koncertem, nincs követendő dallistánk, mert úgy unalmas lenne, ezért mindig változtatok valamit. Amúgyis van hozzávetőleg 600 dalunk, abból tudunk válogatni. Aztán meg olyan zenészekkel dolgozom együtt, hogy ha nem is ismerik a dalt, úgy is lekísérik. Ha a közönség dalt kér, azt is mindig eljátsszuk. Most meg is ragadnám az alkalmat, hogy jelenlegi zenésztársaim névileg is megemlítsem: Asztalos Zsolt, Róbert (Ninja) Brai és Sárosi Péter.
– Vannak példaképeid a szakmában, akikre felnézel, akiket követni szeretnél?
– Nem szeretném követni őket, de felnézek például Stingre vagy Bob Marley-ra. A földrajzilag közelebbiek közül meg nagyon szeretem Presser Gábort. Ő úgy a zenéjével, mint a szövegeivel elképesztő húrokat pendít meg bennem. Nagyon jól tud bánni a szavakkal meg a harmóniával, olyan egységben van a szöveg a dallammal, hogy erős érzelmeket hoz ki a hallgatójából, és ilyenekre van szükségünk.
– Milyen hangszereken játszol?
– Fő hangszerem a basszusgitár, de akusztikus gitáron is játszom, és dobolni is tudok. A zongorával viszont nem mernék kiállni közönség elé. De még van néhány hangszer, amin játszom, például a bendzsó.
– A bukaresti versenyen jól érezted magad?
– Nagyon jó volt hangulat, nem volt verseny-stressz, ott voltunk együtt, nem az volt a fontos, hogy ki nyeri meg a vetélkedőt, hanem, hogy kiket ismerünk meg ez idő alatt. És emiatt olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel más körülmények között talán soha nem jöttem volna össze. Gondolok itt úgy a zsűri tagjaira, mint a versenyzőkre.
– Gondolom pozitív élmény volt részt venni, a szakmádban is előre lendített, ismertté tett. Most hol dolgozol inkább, Bukarestben vagy Vásárhelyen?
– Leszögezném, hogy nem stílusom a könyöklés. Ha Bukarestben vagyok, jól érzem magam, ha felhívnak, hogy zenéljünk, akkor zenélünk, de nem tudok ott alkotni. Én Vásárhelyen lakom, itt érzem jól magam, itt tudok alkotni. Egyszer elmentem Marius Mogához, a bukaresti stúdióba, és egyszerűen nem tudtam két akkordot összekötni. Nyomás alatt vannak az ottani zenészek, nagy a konkurencia, és mindenki törtető, én meg nyugodt körülmények között szeretek élni, alkotni. Ezért is rendezek be itthon egy stúdiót, és innen fogok dolgozni nekik.
„Az érvényesülés kitartás kérdése”
– Általában Vásárhelyen tud érvényesülni, boldogulni egy zenész?
– Persze. Minden ember azt szajkózza, hogy zenéből nem lehet megélni, ez hülyeség. Nyilván nem csak tehetség kérdése a „befutás”, hanem inkább a kitartásé. Sajnos. Mert köztudott, hogy tehetségtelen emberek is el tudnak jutni egészen magasra. Látom, hogy a zeneiparban tündökölnek olyanok, akiknek semmi keresnivalójuk nem lenne ott. Úgy vélem, a titka mindennek a kitartás. A zenét nem lehet úgy művelni, mint akármi mást, mondjuk úgy, hogy bevállalok egy munkahelyet, és mellette zenélgetek. Szükséges az elkötelezettség, ha kell, akkor gyakorolni napi 6–7 órát is. Ha ezt nem tudja a zenész megtenni, akkor inkább hagyja a fenébe!
– Hogyan fogadták a szüleid a hírt, amikor először szembesültek azzal, hogy zenész szeretnél lenni?
– Mindenekelőtt apáméknak be kellett bizonyítanom, hogy zenész vagyok. Bevállaltam mindenféle munkahelyet, hogy igazoljam, nekem semmi más nem megy, csak a zenélés. Azt mondtam egyszer anyámnak: „zenész leszek, ha éhen halok is!” Rosszul esett akkor neki, viszont a kitartásom juttatott el arra a pontra, hogy tényleg azzá váljak. Persze a legtöbb szülő azt szeretné, hogy a fia mérnök, orvos legyen, nem szeretik az elfogadni, ha a gyerekük a fejébe veszi, hogy márpedig ő zenész lesz. Kicsit aggódtak a szüleim emiatt, de a későbbiekben támogattak.
– Több jótékonysági koncerten is részt vettél az utóbbi időben…
– Rengeteg jótékonysági koncertem van. Léteznek olyan dolgok, amelyekben hiszek, és ezekért megpróbálok tenni is. A július 8-i, a beteg Robikáért megszervezett koncert sikeres volt, megtelt a Jazz, számokba nem mennék bele, de jelentős összeg gyűlt össze. Jelen volt Robika is, ott volt Szabi, az édesapja, az édesanyja, nagyon jó családi hangulat volt. Amikor ilyen dolgok történnek, akkor beszélhetünk a már sokat hangoztatott nagy magyar összefogásról.
Nemes Gyula
kozpont.ro
