Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
Alighanem az igazi nagyság jele, ha valakitől még holtában is félnek, sőt rettegnek, ha gondolatai örökkévalóságba szenderülése után évtizedekkel is hatnak, mint Nyirő Józseféi, melyek viszont a huszadik századi magyar irodalom (erdélyi) értékmérő klasszikusai közül Tamási Áronéihoz képest viszonylag kevésbé ismertek. Mi az, amit alapvetően tudnunk kell életéről, műveiről? Ezúttal e kérdésre válaszolunk ezúttal.A Nyirő József Kulturális Alapítvány adatnyilvántartásait figyelembe véve elöljáróban életéről. 1889. július 28-án született Székelyzsomborban, ősi székely családban. Származásáról büszkén emelgette, hogy „egyenes és törvényes leszármazottja vagyok annak a Nyirő Mihálynak, aki az Országos Levéltárban őrzött „Lustrakönyvek” tanulsága szerint Csíkszentgyörgyön lustráltatott, és szerepel az 1701. évi, mind az 1702. évi összeírásban. Ezen kívül a csikszentgyörgyi Nyirő család tagjai még a következő lustrákban szerepelnek: az 1685. évi csikszentgyörgyi összeírásban Nyirő Márton, aki „odajárt jámborul”, vagyis háborúban is részt vett. Az 1681. január 10-i csíkszentgyörgyi összeírásban Nyirő Márton. Az 1643-as szintén csíkszentgyörgyi összeírásban Nyirő Mihály fia Márton és János, Nyirő Pál nőtlen. Tudtommal és a hagyomány szerint is egy és ugyanazon család tagjairól van szó, mert más Nyirő családról Csíkszentgyörgyön nincs említés sehol. Jellemző egyébként a családra vonatkozó köztudatra, hogy Csíkszentgyörgyön a Fisák nevű patak menti részt a ma is „Nyirők utcájá”-nak nevezik, bár csak egyetlen Nyirő család lakik ezen a részen. A névadás tehát ennek a területnek ősi birtoklására vezethető vissza.” Megelégedéssel állapította meg, hogy „a faji tisztaságot mindennél jobban bizonyítható adatként szabad legyen megemlítenem, hogy úgy az én, mint a feleségem családjában apai és anyai részen székelyen kívül más nem fordult elő”: végül leszögezte, hogy maga a csíkszentgyörgyi Nyirő család eredetileg a székelyudvarhelyi primor Nyirő törzs sarja, és átköltözés útján került Csíkszentgyörgyre, valószínűleg az ezerötszázas években, vagy 1600 elején.
Tanulmányait a székelyudvarhelyi katolikus gimnáziumban, majd a gyulafehérvári papnevelő intézetben és a bécsi Pázmáneumban végezte. 1912-ben Nagyszebenben szentelték pappá, ahol hittant tanított, 1915-ben pedig kinevezték a Kolozs vármegyei Kide község plébánosává, ahol 1919-ben megnősülése miatt kilépett az egyházi rendből, ezután Kidében malmot bérelt, így tartva fenn három gyermekes családját. 1931-ben visszavonult gazdálkodni a Nagyküküllő vármegyei Alsórákos községbe. Egyre kibontakozóbb irodalmi pályája részeként tíz éven át a kolozsvári Keleti Ujság munkatársa lett, továbbá Magyar Erő címmel lapot alapított és szerkesztett, amely 1946-ban antikommunizmusa miatt a Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek II. számú jegyzékére került. 1940-ben sikerei hivatalos elismeréseként Kós Károllyal és Tamási Áronnal megkapta a Corvin Koszorút. 1941-ben erdélyi képviselőként Budapestre költözött. Mivel a bolsevizmussal szemben való végső kitartás érdekében 1944. október tizenötödike után az országgyűlés képviselőjeként számos beszédet mondott, 1945 márciusában képviselőtársaival különvonattal Ausztriába kényszerült menekülni, onnan Németországba. Noha 1947-ben pedig Rajk László belügyminiszter az emigrációban élő „háborús bűnösök” közül Dohnányi Ernővel, Muráti Lilivel, Páger Antallal, Szeleczky Zitával, Oláh Györggyel, Orsós Ferenccel, Milotay Istvánnal, Wass Alberttel egyetemben őt is kikérte, végül 1950-ben Madridba költözött, 1952-ben megalapítva a clevelandi Kossuth Lajos Könyvkiadót. Egykori barátaitól elhagyatottan, tüdőrákkal küszködve 1953. október 16-án hunyt el a spanyol fővárosban.
Mivel hódította meg olvasóit?
1945 előtt elsősorban elbeszéléseivel és regényeivel hódította meg olvasóit, akik hamar felismerték varázsának titkát: balladás hangvételű, drámai erejű főbb regényeiben (Az elszántak, Az én népem, Isten igájában), elbeszéléseiben (Havasok könyve, Íme az emberek, Jézusfaragó ember, Kopjafák, Székelyek, Uz Bence, Zöld csillag) és színpadi balladájában (Júlia szép leány) különös figyelmet szentelt a nyüzsgő élettel teli titokzatos természeti táj, a székely ősvadon bemutatására, a szereplőit körülvevő élővilág és az évszakok jellegzetességei, az egyszerű, dzsungel- és falulakó emberekben, közülük is leginkább a ravasz, csavaros észjárású, havasi pásztorkodó, haláltáncot járó székelyekben keltett érzések, mindenekelőtt a tudatában létünknek nem végső végeként, hanem a természettel való igazi beteljesedésünk megéléseként értékelt halál, továbbá Erdély sorsfordító történelmi nagyjainak és korainak ábrázolására (A sibói bölény, Mádéfalvi veszedelem, Néma küzdelem). Varázsának titka, hogy amíg kortársai közül a nálánál sokkal ismertebb Tamási Áron-művekben (ahogyan Várkonyi Nándor találóan megjegyzi (Az újabb magyar irodalom története 1880-1940, 1942)) inkább a székely népmese organizmusa él, addig az övéiben a balladáé, valamint annak tudatosítása, hogy minden élőlényben isteni princípium lakozik, amelynek még a méltóságát sem szabad elvenni, így nála szimbiózisban él a transzcendens és az immanens, Isten, ember, állat, továbbá, hogy (szemben Jókai regényköltészetével) az embervilág nemcsak szentekből és ördögökből áll, ezért székely alakjai nem mind földre szállott angyalok, miként (amint erről Wass Albert regényei közül a Funtinelli boszorkány tanúskodik) a románok sem mind ördögök.
Elég legyen ezúttal mindennek alátámasztásául legfőbb regényeire hivatkoznunk. A „Sibói bölény”-ben az idősebb Wesselényi Miklós báró küzdelmes és tragikus életsorsát és körülötte a II. József császár birodalomépítő terveinek kiszolgáltatott Erdély hanyatlásra ítélt társadalmát kelti életre, szimbolizálva, hogy amint a természet íratlan törvényeit egyetlen ember sem írhatja át, úgy a Keleti Kárpátokat védő, ezért autonóm létéhez körömszakadtig ragaszkodó székelységét sem: ugyanezt tudatosítja aztán a „Madéfalvi veszedelem”-ben, tudva, hogy az 1764 januárjának egyik hajnalán a császári katonák kíméletlen brutalitásával legyilkolt közel négyszáz székely, köztük gyermeke és asszonyok, nem hajlandók régi rendtartásuktól eltérve a császári hadszervezetbe beletagolódni.
A közmondásosan legendás székely történelmi életerő azonban idővel mintha hanyatlani kezdett volna, amint erről a „Néma küzdelem” című, 1945 előtti alkotói korszakát lezáró regényében ír, bemutatva, miként vált a magyar föld szabad prédává Erdély-szerte is, vagyis arról az öngyilkos folyamatról ír benne, amely a móriczi Tündérkert Trianonhoz vezető elvesztésével járt, s amelyről Kerék Mihály, a magyar földkérdés egyik legavatottabb ismerője könyvéből (A magyar föld, 1941) szintén lesújtó kép rajzolódik ki: eszerint az 1867 utáni „boldog békeidők”-ben főuraink, politikusaink zömének mindegy volt teljesen, kinek a kezében van a föld, a birtok, vagyis végső soron az ország:
„A magyar föld szabad préda volt ebben a korban. Válogatás nélkül megszerezhette bárki, aki megfelelő tőkével rendelkezett. Semmi akadálya nem volt a külföldiek birtokvásárlásainak: a könnyű szerzés lehetősége tömegesen csábította ide a szomszéd államok polgárait, különösen az osztrák, cseh és morva kapitalistákat, akik potom pénzen vásárolták össze az eladósodott – különösen vadászterületnek is alkalmas – birtokokat. 1900-ban már 436 külföldi kereken kétmillió kataszteri holdat tartott tulajdonában: ennek fele mezőgazdasági terület volt. Az idegen földszerzők 69,4 %-a osztrák, 14,4 %-a német, 4,4 %-a svájci, 2,2 %-a francia, 2,2 %-a olasz, a többi angol, holland, román, görög, szerb, orosz, belga és amerikai állampolgár volt. Annyira eladó volt a magyar föld, hogy külföldi lapokban hirdették.”
A tudós professzorhoz hasonlóan Nyirő azt láttatja regényében, hogy vegyes lakosságú mezőségi falvakban amennyire kicsúszik alólunk a föld, az iskola, silányul nyelvünk, annyira (ha nem jobban) erősödik a román ortodox egyház, így a mieink valósággal az ő „kegyelemkenyerük”-re szorulnak, ugyanakkor felfedi a román történelemhamisítást is egy önmagát románnak valló kolozsvári egyetemi tanár levele idézésével: a regényben egy fiatal tiszteletessel a magyar múlt és a jelen titkairól hosszasan elbeszélgető öreg gróf, a román történelemhamisításokra válaszul, idéz neki Moldován Gergely (1850-1930) kolozsvári egyetemi tanár Urechea Lászlónak, a magyarellenes propagandában élenjáró „Bukaresti Kultúrliga” elnökének írt „Nyílt levelé”-ből a románok erdélyi jogállásáról, amelyből egyértelműen kiderül, mennyire csak légvár a dákóromán kontinuitáselmélet:
”Ön, mint historikus, a mai románságnak egyetlen fegyvertényét sem tudja felmutatni Dáciában Krisztus után 274 után, mikor a római uralom Dáciában megszűnt, egészen a magyarok bejöveteléig, vagy azutánig, egyetlen küzdelmét a beözönlő barbárok ellen, a bizánci görög írók munkájában egyetlen sort, a régiségkutatásban egyetlen követ, mely arra vallana, hogy a magyarok bejövetele előtt ez a föld a románságé lett volna. Hazai okmányainkban a románság neve a honfoglalás után csak több századdal (1222) jő először elő és az intézmény (Kenézség), amellyel itt éltek, arra vall, hogy a bevándorlás a balkáni részekből történt. A bizánci írók a románság balkáni életéről azonban a magyarok bejövetele előtt többször tesznek említést. Amíg tehát a balkáni eredet mellett több történeti feljegyzés és a román népnek egész valója tanúskodik, addig a dáciai eredetet egyetlen elfogadható dokumentum sem bizonyítja. Jól tudom, hogy Ön és társai a história mai álláspontjára nem adnak semmit, mert Önök a tenyerükből megalkottak egy politikájuknak megfelelő históriát, amelytől el nem térnek. Mint a gyermekek, csináltak egy játékszert, amelyet összetörni nem képesek. Ezzel a históriával Önök, akiknek a fény és a világosság terjesztése kötelességük volna, megcsalnak egy nemzetet, sőt kiátkozzák maguk közül azt, aki Önöknek vakon nem hisz. Ez az Önök türelme a tudományosság terén. De ebben az Önök által megcsinált históriában sem találtam feljegyezve sehol, hogy ez az állam a magyar honfoglalás óta valaha, bár egy pillanatig román lett volna, hogy az állam területén mi, románok, mint honfoglalók vagy őslakó nép valaha tényező szerepet játszottunk volna. Egészen világos tehát, hogy mi ebben az államban a magyarok bejövetele előtt nem voltunk urak, a magyarok alatt pedig abban mint államalkotó tényezők nem szerepeltünk. Szerepeltünk, mint jövevények, balkáni szokásainkkal, vallásainkkal s intézményeinkkel. Szerepeltünk, mint faj, nemzetiség, de nemzet gyanánt soha. Ez az igazság!”.
Amint Nyirő megjegyzi, Moldován professzor mellesleg „egyike volt az 1848-as román ifjúsági vezéreknek és büszkén vallotta magát románnak”, majd leveléhez hozzátette, érthetetlennek tartja ugyanakkor, hogy mivel a honfoglalás „sohasem bevégzett valami, hanem állandóan tartó folyamat és valóság”, mi mégis miért nem tanulunk ebben tőlük, hiszen ők „végzik a munkát a maguk érdekében: nem fontos, hogy milyen eszközökkel, hogyan, de végzik, mi nem végezzük”, így, amint a levél is mutatja, egy önmagát románnak vallónak kellett helyettünk szembeszállnia hazugságaikkal, aki még ha kivétel is volt népe sorából, mégis megette azt, amit nálunk történészeink, politikusaink és diplomatáink többnyire nem: határozottan tiltakozott a történelemhamisítás ellen.
Célja a történelmi székelység öntudatra ébresztése volt mindezzel, az, hogy mindenki váljon, amint egyik regényének címe és főhőse is, „Uz Bencé”-vé, csavaros eszű, sohasem hazudó, legfeljebb a teljes igazságot szükséges esetén megkerülő góbévá, mindvégig talpig nehéz hűségben járva, felismerve, hogy nem azért vagyunk a világban, hogy a jók benne háborítatlanul éljenek, hanem hogy a rosszakat jóvá tegyék, ezért állandóan harcban kell állniuk a rontás erőivel, s az ehhez hit kell a harcban, ami egyben remény is a bajban. Ez a sajátos Nyirő-gondolat fejeződik ki leginkább önéletrajzi regényében, az „Isten igájában” lapjain, melyeken az író alteregója (Hargithay József) nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvéreit eltarthassa: már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát, s csak később, fölszentelt papként eszmél rá, hogy valójában neki székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített árváit. Amikor papi hivatását elhagyja, molnár lesz, döntését pedig így indokolja: „Tudjátok, hogy pap voltam és kiléptem. Nem igaz. Csak most, e perctől fogva vagyok igazán pap. Eddig kenyeret változtattam Istenné, mától kezdve Istent változtatom kenyérré.”.
Ennek jegyében tágul ki világképe, öleli magához a földet és az eget, ezért, hogy nála a halál nem vég, csak átmenet, hágó, amin átjutunk az örökkévalóságba, Isten boldogító színe látására, amint ezt a „Kopjafák” címmel egybegyűjtött elbeszélései oly hűen tükrözik: a benne lévő balladaszerű történetekben mintha haláltáncot járnának a székely falusi elköltözöttek, érzik, nincs menekvés a kérlelhetetlen kaszás elől, a temetőben némán nyugvó halottak fölött az elmondja életük tragikumát, megértve, hogy az anyagi elmúlás még nem jelenti a lélek kialvását, ugyanakkor a földi javak mértékletes birtoklása nélkülözhetetlen eszköz Istennel való egyesülésünkhöz, így a természet titkaiból Istent ismerjük meg, amint erről a „Havasok könyve” históriái szebbnél szebb, izgalmasnál izgalmasabb történeteket tárnak elénk: valóságos „székely dzsungelkönyv” ez, amelyben sírni lehet a gyönyörűségtől: a mi madaraink énekelnek benne fülünknek ismerős dalokat, a mi állataink beszélnek anyánktól tanult, édes nyelven, amelyből egyszerre megértjük a székely ősvadon zúgását, a hulló fenyőtoboz zaját, a bokrok és a fák minden parányi neszét.
Az emberi, állati, növényi természet e mégoly szelíd hangszerelőjét azonban 1945-ben elfelejtésre ítélte a románoknál alighanem ezerszer veszedelmesebb világhatalom: ugyan nem került rá egyetlenegy műve sem a „Fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus könyvek” négy jegyzékére (ellenben az azokat kiegészítő, 1951-ben megjelent Népkönyvtári Központ „Útmutató üzemi és falusi könyvtárak rendezéséhez” című, ezen intézmények polcaira nem javasolt művek listájára igen), mégis eltűntek a forgalomból, sőt még nevét is törölték a szigorúan cenzúrázott irodalomtörténeti kiadványokból.
De miért is száműzték?
Alighanem azért, mert nem tudták neki megbocsátani, hogy mint az Erdélyi Párt tagja, Bárdossy László miniszterelnök indítványára hatodmagával képviselői meghívást kapva 1942 februárjában a magyar országgyűlésbe, a visszacsatolt erdélyi országrész lakosságát képviselje, számtalanszor felszólalt nemzetvédelmi sorskérdéseinkben és adott világos erkölcsi-politikai útmutatást (melyeknek legfőbb üzeneteit Orbán Éva újságíró gyűjtötte csokorba nemrégen).
1942-ben és 1943-ban két jelentős témában szólalt fel, és fejtette ki igen részletesen az álláspontját. 1942. november 20-án az 1943. évi költségvetés megtárgyalásakor a nemzetnevelés fontosságáról, és az 1944. évi honvédelmi költségvetés vitája alkalmából 1943. november 24-én Erdély vonatkozásában az egységes ország védelem fontosságáról.
1942. november 20-án a nemzet nevelésügyének kérdését vetette fel, mert kiemelten fontosnak tartott a nemzet történelmének jelen és jövőbeli tudatos irányítását általa, hangsúlyozva, hogy „meg kell teremtenie azokat a külső és belső feltételeket, amelyek nemcsak a nemzet jelen életét és boldogulási életlehetőségeit adják meg, hanem fennmaradásuk kiteljesülésének, jövendőjének alapjait is biztosítják. Jelen és jövőbeli biztonságunkat azonban csak a saját történelmi, múltján és a jogfolytonosságon álló, sem belső, sem külső ellenségtől meg nem rendíthető nemzetlélek szilárdsága, emelkedettsége, tisztasága és teljessége nyújthatja csak a nemzet számára”.
Történelmi példákra (Muhira Mohácsra és Trianonra) hivatkozva hívta fel a képviselők figyelmét, hogy „magunkra utalt nép vagyunk, biztonságunk és fennmaradásunk föltételeit önmagunkban kell keresnünk mindenekelőtt, mert csak így kerülhetjük el a veszedelmet: a külső körülmények, a hatalmi tényezők azért lettek úrrá fölöttünk, mert megfeledkeztünk róla, hogy a nemzet élete nem szerencsejáték, nem valószínűségekre épített próbálkozások bizonytalansága. Nem is diplomáciai sikerek, vagy sikertelenségek eredője, a nemzetközi vonalvezetés szerencsés vagy kevésbé szerencsés, de mindig csak időre szóló helyzeti előnye és illeszkedés, hanem magának a nemzet valóságos erejének, önmagából adódó súlyának, tekintélyének, igazságának és jogainak, nemzeti lényegének természetes és szükségszerű érvényesülése befelé éppen úgy, mint nemzetközi téren.” Ennek kapcsán tisztázta a „nemzetlélek” fogalmát is: „A nemzeti lélek valóságos lélek, mint az enyém a tied, a mindenkié” a nemzet életének igazi forrása és titka, munkájának eredménye pedig maga a magyar történelem. Lényegi feltétele az, hogy a mindenkire kiterjedő közösségi lélek, amely a mindenkire nézve legszentebb, legnagyobb és legdrágább közösség, a haza mindenekfölött való érdekeit és sorsát tartja szem előtt, azt munkálja, erejének, minden érzésének és öntudatának, ha kell, az életet is odaadó maradéktalan teljességével és áldozatosságával.”.
Gömbös Gyulához hasonlóan „nemzeti öncélúság”-ot is hirdetett, elvégre „más népeknek hasonló rendszereit és módszereit nem vehetjük át, mert ezek lényünktől idegenek, egészen más nemzeti géniusz iránymutatásai szerint készültek és nálunk inkább ártanának, mint használnának”, ugyanakkor határozottan „el kell hárítania az útból, a magyar lelket bomlasztókat, szellemünket fertőzőket, a magyar erőkifejtést akadályozókat. Elsősorban a magyar lelkiségtől és szellemiségtől idegenkedőkre gondol, legyenek azok emberek, eszmék vagy szellemi áramlatok, amelyek egyéni vagy nemzetközi célok szolgálatában állnak. Álarcban a lét és a szellem területén, olyan hosszú ideig büntetlenül pusztíthattak bennünket a saját házunkban és saját hazánkban. Szót emel a túlzott idegen-imádat ellen, de felemeli szavát az elzárkózás ellen is. A nemzet önbizalmát és hitét erősíteni és nem gyengíteni kell.”
1943. november 24-én a következő évi honvédelmi költségvetés alkalmából kiemelte döntően „katonanép” mivoltunkat, azt, hogy „a világháború idején, a legsúlyosabb megpróbáltatások közt egyetlen és legfőbb biztosíték a nemzet számára a honvédség: mi, erdélyiek, huszonkét év alatt megtanultuk és tisztában vagyunk azzal, hogy egy nemzet ereje, egy nemzet minden jövője magában a nemzetben van”, miközben utalt a Németh László-i „minőségi” magyarok hiányára, noha olyan magyarokra van szükség, akik „az életre-halálra elszántak, öntudatosságának tisztánlátásával, minden pillanatukkal, maradéktalan munkájukkal, utolsó csepp vérükig való kitartással tartoznak bele a magyar életbe”.
Erdély és a hazatért területek honvédségünk által való bekapcsolódását anyaországunkba továbbá stratégiai fontosságúnak tartotta, ennek érdekében a leventekiképzésről kifejtve, hogy a mind a fiú-, mind a leánylevente „a nemzet virága, a jövő nemzet előtt nem maradhatnak ismeretlenek a magyar feladatok”: ami az utóbbiakat illeti, különösen is „szükségünk van az erős nemzeti érzésre, erkölcsi életük megszilárdítására, a családi gondolat és az anyaság hivatásának előtérbe állítására” általuk.
Ezzel kapcsolatban szólt a katonai kiképzésről, arról, hogy a katonai ismereteken túl kiemelt fontossággal kell kezelni a lövészeti kiképzést a honvédelmi igényeknek megfelelő szinten, amiért is fontos lenne, hogy haditapasztalatokkal rendelkező válogatott tisztikart helyezzenek Erdélybe, megszüntetve így a nem utolsósorban a közlekedés területén való elzártságát egyes vidékeknek, például Udvarhely vármegye helyzetét említve, mert itt, az ország legmagyarabb vármegyéjének majdnem tökéletes az elzártsága.
Nyirő bűnéül különösen is felrótták az 1945-ös korfordulón, hogy 1944. október 15-e, a hungarista hatalomátvételkor sem adta vissza mandátumát, hogy bár nem lett a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom tagja, de az országgyűlésben továbbra is képviselő maradt. E félévnyi időszakban négy parlamenti ülésen ö megszólalása volt. Az egyikben 1945. január 12-én a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének ülésén a Sopronba menekítettek helyzete miatt szólalt fel, amelyben a „hűség városá”-ban tartózkodó, idetelepített törvényhozók és tisztviselők, valamint családtagjaik áldatlan helyzetéről, elhelyezéséről, a túlzsúfoltságról, a bombázás következtében tönkrement épületekről, tüzelő hiányról, élelmezési problémákról beszélt, sürgetve a hatóságok hathatós intézkedéseit.
1945. január 16-án napirend előtti, a Sopronba települt képviselőházban tartott felszólalásában (amelynek teljes szövegét Horváth Lajos főlevéltáros a „Havi Magyar Fórum” 1998. szeptemberi számában tette közzé) a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének ülésén a háború borzalmait ecsetelte lírai hangvétellel, Budapest, a „Duna Királynője” szenvedéséről és küzdelméről, felismerve, hogy a bolsevizmussal szembeni élethalál harcunk megvívásához történelmi szükségszerűség a Berlin-Róma-Tokió tengelyhez történő tartozás, független a párt- és kormányérdekektől (amint ezt a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom felismerte azzal, hogy az 1945. október 15-i fordulat után a nemzeti politikai erők képviselőiből koalíciós kormányt alakított). Véleménye szerint Magyarország történelme legsúlyosabb harcát vívja, léte a tét, majd ezt követően a főváros gazdasági és politikai fejlődéséről és jelentőségéről szólt. Ha a főváros elesne, a parlament és kormány az alkotmányos feltételeinek és követelményeinek külön törvény alapján a Sopronban ülésező parlament a birtokosa, viszont ha a lakosságra kényszerített ellenséges hatalmi tényezők által meghatározott politikai, világszemléleti alapon bevetett kormányzási rendszert képviselő csoport bitorolná ezeket a megszállás idején, arra alkotmányos joga nem volna.
Az ostromhoz vezető okot az évszázadokon keresztül folyó végzetesen hibás politikában látja, mely a belső összeomláson dolgozott. Az esetleges győzelem azon múlik, hogyan tudjuk ellátni történelmi feladatunkat. Budapest elvesztése végzetes lehet az egész országra nézve, amit a szövetségesek előtt sem szabad titkolni. Kéri, hívják fel a figyelmét a Nemzetvezető úrnak, a kormánynak és hadvezetőségnek a főváros fontosságára, a Német Birodalom vezetőjéhez és vezetőségéhez pedig juttassanak el Budapest fontosságáról és tragikus helyzetéről egy tájékoztatást, végül köszönetét fejezi ki a főváros lakosságának hősi eposzba illő magatartásáért, bizonyos abban, hogy mindez jóra fordulhat, és a romokon új és szép világ születik, ha elvonul a halál:
„A magyar parlament bámulatát és köszönetét fejezi ki Budapest hős védőinek, a magyar honvédségi alakulatoknak éppen úgy, mint a város lakosságának hősi eposzba illő magatartásáért, küzdelméért és állhatatosságáért. Megilletődött lélekkel és együttérzéssel gondol szenvedéseire, amelyeket a történelem legszebb és legdicsőbb megnyilatkozásaihoz méltó lélekkel és öntudatossággal vállalt példamutatóan az egész országnak, tiszteletet és elismerést parancsolóan még az ellenségnek is.
Bizonyosan vagyunk abban, hogy vérük hullása nem hiábavaló, könnyeik örömmé válnak, éhezésük kenyérré, sóhajtásuk és imádságuk áldássá, szorongattatásaik és félelmeik büszke diadallá. A romok eltűnnek majd és újrab palotákká, drága otthonokká nemesülnek. A parkok sebei begyógyulnak, hogy ismét virágot teremjenek hőseink útjába. A fák csonka ágai kiújulnak és ezernyi madár száll rájuk Himnuszunkat énekelve. A pillanatnyilag elnémult harangok győzelmet fognak hirdetni, és örömükben újra egymást fogják ölelni az egymásra talált magyarok. Nincs, mert nem lehet messzi az idő, amikor ez az annyit vérzett és szenvedett édes haza földje végre megnyugszik. Halál, az – ajh! – annyi sok halál ijesztőárnyéka elvonul, tovatűnik róla és történelmi jogaink teljes birtokában újra szót kér és kap a nemzetek sokaságában, elfoglalja méltó helyét az új világ fényében a mi annyiszor megpróbált, mindenek fölött való kincsünk, szép Magyarországunk. Akkor, akkor halott hőseink is el fognak mosolyodni koporsójukban, mert mindent, még az életet is odaadó áldozatuk nem volt hiábavaló. Így lesz, mert így kell lennie, ha még az Istennek csodát is kellene értük tennie!”
1945. január 19-én a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének ülésén beszámolt az „Eleven Újság” megindulásáról, kérve, hogy a haditudósítások minél gyorsabb elkészítéséhez minél több híranyagot juttassanak és Siemens-készüléket is. Ezt követően az országgyűlési jegyzőkönyvekben több felszólalása nem található.
1945 után is megmaradt szálfának
1945, kényszerszáműzetése után is megmaradt persze természetének megfelelően szálfának: utáni közéleti írásaiban (összegyűjtve Mi az igazság Erdély esetében? címmel jelentek meg) és novelláiban (A csillagig érő emberek című kötetében olvashatók) már nem annyira az erdélyi sajátosságok, főleg a székely-magyar elkülönülés értékelésével, hanem egyetemes magyar kérdésekkel foglalkozott: trianoni szétdaraboltságunk ellenére is egynek és oszthatatlannak látta-láttatta nemzetét, ugyanakkor hangsúlyozva, hogy világszerte való megmaradásunk egyedüli záloga önismeretünk (amelynek elmélyítői természetszerűen minden idegen izmustól mentes értelmiségünk (maradék) képviselői, hiszen általuk nem a hajlongó, hanem az egyenes derekú, égre néző magyaroké a jövő), keserű kritikával leszögezve, miből származtak tragédiáink: „A magyar öntudat és történelmi tisztánlátás hiányzott otthon is és hiányzik sokakból, még most is. A Haza, a történelem, a Himnusz nem volt lényeg, élő valóság a legtöbb emberben, hanem csak forma, külsőség, jelszó, eszköz, térkép. Nem vallás, csak templomba járás. Ugyanakkor minden importált, tőlünk idegen, ártalmas rendszerre, divatra, jelszóra, mozgalomra, minden téren gondolkodás nélkül kaphatóak voltunk. Olyan zöldséget nem lehetett kiötleni sehol a földön, aminek követője ne lett volna Magyarországon. A szociáldemokrata szociáldemokratább volt Marxnál, a kommunista, kommunistább Leninnél. Magyarországért nem! De a nemzetköziségért börtön tudott szenvedni és fanatikusan meg is halni érte.”.
Legtöbbször visszaköszöntő gondolata volt, hogy „nem a hajlongó, hanem az egyenes derekú, égre néző magyaroké” a jövő, továbbá a magyar egység megvalósításának eshetősége, kérdezve, hogy ha egyszer „NÉPEK ÁLLANAK UGRÁSRA KÉSZEN MAGYARORSZÁG ELLEN, S AKKOR MI EMELJÜNK FEJSZÉT EGYMÁS ELLEN?”, válaszként körvonalazva, milyen is a valódi egység:
„Egység az, amikor a kisebbségi sorban lévő Erdélyben a három püspök, a katolikus, a református, unitárius havonként leül egymás mellé, és szép szeretettel megtraktálták összes egyházi s iskolai ügyeiket. Egység az, amikor az erdélyi magyar falu legegyszerűbb napszámosa is odaadta a maga jószántából és meggyőződéséből kenyere felét is a templomra, magyar iskolára, betűre, valami szép magyar célra. Egység az, mikor együtt sírtunk, ha akárki, egyetlen magyar is meghalt, mert vele ismét egyel kevesebben voltunk, s tele volt az arcunk örömmel, ha új kis magyar született, mert vele ismét többen voltunk és tudtuk, hogy nem születhetik annyi magyar, amennyire azon az áldott földön szükség lett volna. Egység az, mikor éhesen, ezer veszedelem közt, rongyos nadrágban, állandóan a börtön árnyékában írtunk, daloltunk, mesét mondtunk, védtünk mindent, ami magyar, főképpen a megtámadott és veszélyeztetett édes anyanyelvet az ajkon és nem volt az a közömbös cselekedet, hogy ne ilyen természetfölötti magyar szempontból végeztük volna.”
Csak ez az egység szül szabadságot, amint a Marschalkó Lajos által szerkesztett „Hídfő Trianoni Almanach”-ban 1960-ban megjelent írása is hirdeti, tudva, hogy „két veszett világháború minden csapása, szenvedése újból darabokra tépett hazánkon és népünkön. Városaink, otthonaink romokban és koromban hevernek, kirablott pusztasággá lett az élet sok ezer egykor meleg fészke, férfiaink sírban, börtönökben, fogságban, elhurcolásban, hazátlan bujdosásban, üldöztetésben, szétszórtan a világ minden részén a családok ezrei éhezve, nyomorogva a végpusztulás szélén, a pusztulás és halál csordájában egymás után végzik be hányatott életüket”, mégis arra intve olvasóját, mennyire igaz, hogy a nagypéntek nélkül nincsen feltámadás s a nemzetek történelme nagypéntekek és feltámadások sorozata:
„Ne légy kicsinyhitű! Lásd meg és ünnepeld azt a márciusi százados évfordulót, melyet nem a hatalom, hanem maga a magyar nemzet ül ma. Az igazit, a századokon át tisztultat, a múltunkban és lényegünkben gyökerezőt. Nem azt, amit a kényszerített szó mond, hanem a milliók szívében, bensőnkben élőt, mely Istenhez járul és a világ lelkiismeretét kényszeríti meg-megrázó „Ecce Homo”-igazsággal. A sóhajtásokban, a könnyek tükrében megjelenőt, a szenvedések némaságában és gyötrelmeiből kivirágzót, amely ezek ellenére is munkában és alkotásban testesül meg, a feltámadás tüzét gyújtja meg az ország halmain. A hitbe öltözöttet, melyet ma odahaza rettegő kis családok millió csókkal ruháznak át egymásra, és eggyé fonja, újjáteremti majd a végzetes kábultságából magához tért nemzetet. Úgy érezzük, hogy ha megjelenési formájában más is, lényegében, igazságában, jelentőségében és eszmei tündöklésében talán még nagyobb is ez a mi március tizenötödikénk, mint a száz év előtti. Jelek mutatják, hogy a világ is kezdi látni már, becsülni és bízunk benne, nincs messzi az idő, hogy ez a fegyvertelen, elnyomott, halálos tragédiába kényszerített magyar szabadsággondolat elfoglalja méltó helyét az emberiség örök értékei között. Akkor, akkor pedig add Uram, hogy minél hamarabb eljöjjön ez annyi sok drága magyar vérrel, áldozattal, szenvedéssel, hűséggel, becsülettel és vértanú-igazsággal sokszorosan megfizetett drága pillanat!”
Élete utolsó éveiben a világhatalom bebetonozottságánál csak egy fájt neki jobban, a saját állítólagos hívei iránta való közönye, a Szabó Dezső-i sors, vagyis annak megtapasztalása, hogy „az örökkévaló dolgok hívása / Nem üzenet a süket emberfülnek”, amelyről álljon itt befejezésül egy torokszorító vallomás sorstársától, az őt személyesen is ismerő Alföldi Géza (1908-1991) költőtől-lapszerkesztőtől, aki az általa jegyzett „Hidverők”-ben 1953-ban így búcsúzott tőle:
„Ragyogó nyári napsütés tört be a sepsiszentgyörgyi hegyeken át az étkezőkocsi ablakára. Az aktatáskámat a fülkében hagytam, magam pedig a példásan tiszta „kerekes korcsmában” telepedtem meg. Közvetlen az ajtó mellett üldögéltem, a harmadik asztalnál két apáca ült és vidáman beszélgettek valakivel, akinek arcát a tükörből láthattam csupán. Vidám hangjára, szabadon eresztett jókedvére lettem figyelmes.
Már jó iramban robogott velünk a gyors, még mindig csak ez a két asztal volt foglalt. Az apácákkal beszélgető férfi hátranézett. Kissé szűkebbre húzta a szemét és örökre felejthetetlen vidámsággal átszólt hozzám:
– Nem félsz ott magadban egyedül?
– Nem vagyok egyedül, velem vannak a gondolataim.
– Dobd ki az ablakon az egész társaságot, gyere ide hozzánk!
Átmentem és bemutatkoztunk.
A bemutatkozás csak részemről volt szükséges, mert a férfit ismertem. Nemcsak én ismertem, akkor ismerte már, legalábbis nevét, az egész ország. Nyirő József.
Vidáman végigittuk az utat Kolozsvárig. S akkor megismertem valakit, akiről úgy éreztem, hogy minden pohárka borral valami emésztő lángot akar magában eloltani. Valami emésztő és egész lelkét megsemmisítéssel fenyegető lángot. Embert, aki ennyire tisztán látta volna a jövőt, a magyar tehetetlenséget, az eljövendő tragédiát, keveset láttam. Egy önmagát marcangoló és az önkínzást, a pesszimizmusát, a bánatát vidám álarc mögé rejtő embert ismertem meg. A nagy írót megcsodáltam benne és a legnagyobb magyar prózaírónak, a második negyedszázad legelragadóbb stilisztájának és írójának tartottam. Az embert megszerettem. Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint vidám, féktelen kedvű, de belül vérző szívű nagy-nagy lélek.
1947 februárja. A Bajorerdő Waldlerbahnján se fűtés, se ablak. Ültem és hivatásszerűen vacogtam, pedig zsúfolt volt a vonat. Bajor szó körülöttem, bajorerdei tájszólás, amit nyolc év alatt nagyrészt még megérteni sem tanultam meg. A térdemen tartott könyv hátára rakott apró papírokra jegyezgettem. Valamit írtam a hazátlanságról, az idegen hegyekről, az egyedüllétről.
Éreztem, hogy valaki a hátam mögül beleles az írásomba. Hadd lessen. Bajor a szegény, úgysem érti. Gyűltek a rímes sorok a papírszeleten, amikor valaki megfogta a vállamat.
– i vagy Te, testvér? – szólított meg valaki magyarul.
Hátranéztem. A sepsiszentgyörgyi napsütéses táj villant az agyamba, az apácákkal vígan tréfáló, nevető szemet láttam. Minden, minden megváltozott azóta, ez a férfi is, csak a szeme ragyogása maradt a régi. A szeméről azonnal megismertem!
– Jóska Bátyám!
Nézett, nézett… Két meleg könny gördült le a szemén s úgy a maga kissé érdes hangján dúdolni kezdett.
– Szegény székely nép, akármerre lép, akármerre jár…
Úgy a két ülést elválasztó támlán keresztül összeölelkeztünk. Emlékeztünk a múltra, a sok együtt töltött napra, beszélgetéseinkre, ömlött belőlünk a szó. Hol sírtunk, hol nevettünk. Egy torzonborz öreg bajort meghatott ez a könnyben fürdő vidámság, felállt és helyet cserélt velem, hogy ne kelljen feltérdelve a padra beszélgetnünk, hanem egymás mellett ülhessünk.
Straubingban négy vonatot engedtünk el magunk előtt, hogy beszélgethessünk. Kint sétáltunk a hóviharban, amely éles, fagyos hógolyóival az arcunkat pásztázta. Erdélyről, a magyar sorsról beszélgettünk. Azóta nagyon sokszor voltunk együtt s mikor a Hídverők megindult, az első szám Nyirő József novellájával indult. Ma is megvan a levele, amivel felhatalmazott, hogy bármikor és bármely írását jelentessem meg. Mikor kivándorolt, pár sorban, de megrázó melegséggel búcsúzott. A hazatérés vágyának kínzó szenvedélye vonta komorságba sorait. Nagyon, határtalanul vágyott haza ez az ember. S most nincs többé. Meghalt s olyan űrt hagyott az élők között maga után, amit nem pótol hamarosan senki. Nyirő Jóska egy volt és sem az ember, sem az író nem pótolható.
Mikor megtudtam, hogy beteg, írtam neki. Valahogy benne van a válaszában, amit akkor magam is éreztem, amikor a különböző lapokban megjelent nekrológokat olvastam, hogy magára hagyta a magyarság ezt a nagy fiát, s ha nem volt a magyarságban az életében nyomorgott íróhoz annyi ragaszkodás, hogy írói nagyságához mérten segítette volna, akkor ne írjon ma nekrológot róla más, mint az a sok-sok névtelen kisember, az a sok-sok nyomorgó magyar emigráns, aki magától elvont dollárokkal és pfennigekkel segítette súlyos betegsége alatt.
„Nyolc havi munka áll mögöttem és még nem tudom, mennyi következik. Nagy bajocska lett volna belőle, ha a magyarság segítségemre nem siet. P. Takács Gábor kezdeményezésére. No, nem a barátok és eszmetársak jöttek a segítséggel, hanem kilencven százalékban előttem ismeretlen magyarok megható megértéssel. Ez már így szokott lenni. Vannak olyan kedves barátaim is, kik még egy kurta levél erejéig sem erőltették meg magukat.”
Mit érezhetett ez a férfi, amikor ezeket a sorokat írta? Milyen bujkáló mélységes fájdalom sír ebben a levélben, amikor legfőbb gondja a levele végén, hogy a behasadt levélpapírt ne tekintsd tiszteletlenségnek, de a gépelő gyakorlatlansága okozta és nekem nehéz volna újra diktálnom fizikailag véve az egészet. Mit érezhetett az a soha nem nyugvó lélek, akinek eleme volt az írás, amikor a diktálás is nehezére esett már, amikor nyolc hónap munkakiesés miatt panaszkodik, amikor tele volt még hazavágyással, munkakedvvel, és csak a névtelenek szeretete vette körül. Mert a kedves barátok elhagyták és a betegséggel még a szokásos formaság szerint jó egészséget kívánó levelezést is megszakították!
A levelén ott a megszokott, egész egyéniségét visszatükröző aláírás. Nézegetem, míg a halottról e sorokat írom. Nyirőjóska. Igen! Talán csak hivatalos írásokban szerepelt, hogy Nyirő József. A magyar halhatatlanok sorába, a magyarság szívébe mint Nyirő Jóska vonult be. Ő sohasem volt a magyarságnak, Erdélynek Nyirő József, ő Jóska maradt. A testvér, a bátyja, a szeretett öccse, az apja mindenkinek, akiben Erdély és a magyarság szeretete élt és él. És ha idegenben lévő sírján az áll a kereszten, hogy Itt nyugszik Nyirő József, akkor az a felirat igazat mond! Igazat, mert ott csak Nyirő József nyugszik. A másik, a Nyirő Jóska, az ott van minden magyar szívben mindaddig, amíg a földön csak magyarul beszélnek. Nyirő József halott. A Magyarok Istene adjon porhüvelyének örök békességet. Nyirő Jóska él és mindörökre köztünk is marad.”
Ifj. Tompó László
