Szászrégen.ro hírek és információk a városból
Related Articles
„Érdekes módon mindig Erdélyből jön a világosság!” – írta egykor Bangha Béla jezsuita egy székely író regénye (Szépvizi Balás Béla: Kánaán pusztulása) kapcsán, és valahányszor méltán juthat ez eszünkbe, ha huszadik századi erdélyi irodalmunk klasszikusaira gondolunk, köztük a százhat éve, 1907. május 17-én Szatmárnémetiben született (és 1938. június 7-én Kolozsvárt elhunyt) Dsida Jenőre, akinek rövid, de termékeny pályafutása igazi útjelzője mégis egyetlen verse, a „Psalmus hungaricus”, amely forró lírai hitvallás arról, hogy „nincs más testvérem, csak magyar”
Nem véletlenül esett műfajválasztása a már az ókeresztény korból oly ismerős, a lírában az Isten iránti hódolatot és a kegyelméért esdeklést talán leghívebben kifejező „psalmus”-ra, a „zsoltár”-ra, amely számára az égi és a földi szépség és jóság együttes szeretetét hirdeti. Ezért, hogy e zsoltárszerkezetű költeményciklus – amely, ahogyan Várkonyi Nándor írja (Az újabb magyar irodalom 1880-1940), „az erdélyi léleknek egyik legszebb megszólaltatása” – az elvont, közösségi létélményektől elrugaszkodott, individualista és impresszionista elfojtódásokkal telített „nyugatos” körrel szemben, Reményik Sándor kérlelhetetlen hitvallásával („köt a rög”) hirdeti műveltségünk világképteremtő archaizmusát, a magyar nyelv és lélek szétválaszthatatlanságát:
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
„Mindig elvágyik s nem menekülhet, / Magyar vágyakkal, melyek elülnek / S fölhorgadnak megint” – olvassuk Adynál (A föl-földobott kő). Ugyanezen ontológiai szemlélődés szülte verse további bűnbánó reminiszcenciáit:
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Hunyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
Valaha Kölcsey Ferenc „Parainesis”-ében arra intett, hogy tiszteljük és tanuljuk más idegen népek nyelvét (különösen az ógörögöt és a latint), de ne feledjük: amíg idegen nyelveket tudni szép, addig a hazait „lehetségig művelni” kötelesség!” Ő sem gondolkodott másként:
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember!,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A magyarság számára elsősorban nem élettani, hanem lelki szubsztanciák hatványozódása, közelebbről anyanyelvünkben továbbélő lényegiségünk:
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
ványadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Nemzetsorsunkat csak a Golgota tövében tudja értelmezni, a „nagypéntek nélkül nincs feltámadás” ókeresztény igazságának fényében:
Fáj a földnek és fáj a napnak,
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Az irgalmas szamaritánus, a bűn tényét a bűnös személyétől elhatároló Isteni Megváltó evangéliumi alakja rajzolódik ki további strófájából, a „minden magyar felelős minden magyarért” Szabó Dezső-i moralitásaként:
Nekem is fáj, hogy búcsúzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónja vesztett
magyar Isten parancsa bennem,
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar,
s ha tolvaj is, magyar,
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi „de”.
A ciklus epilógusa vérbeli „ars poetica”: egyfelől eposzokra emlékeztető seregszemle, enumerációval felérő számvetés a Petőfi versbe sírta „gyáva faj, törpe lelkek” szkepszisével szembeniségről, a kontinensünk morális-mentális hagyományainak elhagyása miatti enervációról, másfelől a Berzsenyi Dániel-i „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”-gondolat nemzetünk egészére vonatkozásának megfogalmazása:
Száraz nyelvem kisebzett,
égő fejem zavart.
Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!
Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt
s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párizsban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök,
ti rég halott regösök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek mellém!
Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem!
Dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!
Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele,
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele!
Idézett sorai alapján Dsida Jenő huszadik századi, az istentelenség távlatnélküliségétől irtózó, a végtelent a végesben, a természetfelettit a természetesben meglelő lélek legbensőségesebb rezdüléseinek ritka ritmusérzékkel megáldott rögzítője.
