Élő nyelv, élő közösség, élő hit: életrevaló nemzet

A magyar egy letisztult, tagolt, minden részletre kiterjedő következetességgel felépített, egyedülállóan gazdag ősi nyelv, és még ennél is több: alkotó erő. Munkaszerető, megbízható, az igazi értékeket becsülő és értéket teremtő emberek nyelve.

„Nyelvében él a nemzet”

Egy rövidke, de annál inkább jól eltalált és megkérdőjelezhetetlen igazságtartalmú mondat. Amíg van magyar nemzet, addig lesz magyar nyelv is. Velünk nem fordulhat elő az, ami például az írekkel, hogy bár nyelvüket jórészt elveszítették, de nemzetük megmaradt. A magyar nemzet nem életképes a nyelve nélkül. Kultúránk, hagyományaink, világlátásunk mind-mind a nyelvünkből táplálkoznak.

A nyelvünk egy nagyon érzékeny állapotjelző, melynek segítségével a nemzet „egészségi állapotáról” igen értékes és pontos információkhoz juthatunk. Az, ahogy beszélünk, elárulja, hogy mennyire tiszteljük anyanyelvünket.

Ha káromkodunk, ha teletűzdeljük mondandónkat idegen kifejezésekkel, ha természetellenes kitekert nyelvi formulákat és divatos szlenget használunk, azzal meggyalázzuk anyanyelvünket. Ugyanezt tesszük akkor is, amikor kényeskedve húzzuk-nyújtjuk a szavakat, vagy a magyar nyelv természetével ellentétben a szó végére terheljük a hangsúlyt.

A magyar egy letisztult, tagolt, minden részletre kiterjedő következetességgel felépített, egyedülállóan gazdag ősi nyelv, és még ennél is több: alkotó erő. Munkaszerető, megbízható, az igazi értékeket becsülő és értéket teremtő emberek nyelve. Nem az értékeinket romboló, kényeskedő idegen élősködők, sem az általuk támogatott „mások” vagy a beilleszkedésre képtelen sötét ingyenélő tömeg nyelve! Ők nem is tekintik sajátjuknak, hiszen már csak azzal is, ahogyan beszélik, meggyalázzák. Néhány mondat után nagyon könnyen felismerhetőek a felsoroltak.

De vajon ugyanilyen könnyen felismerjük-e nemzettestvérünket, aki büszke az édesanyjától tanult nyelvére? A válasz itt már nem olyan egyszerű. Mindannyiunkat elborít a ránk zúdított szemét, ami sokszor megfertőzi minden mondatunkat. Észre sem véve használjuk a nyelvünkbe pusztító céllal befurakodott, lelkünktől-nyelvünktől távol álló idegen mételyeket. Így pedig részesévé válunk a magyar nyelv leépítésének, melyen keresztül a magyar szellem és lélek lerombolását akarják kiteljesíteni ellenségeink.

Meg tudjuk-e tenni nemzetünkért, hogy tisztán, kultúrateremtő nyelvünkhöz méltóan beszélünk? Vállaljuk-e, hogy kidobunk szókészletünkből minden szemetet? Képesek vagyunk-e nem káromkodni, nem gyalázkodni?

Mindez bizony nehéz és az akaratot kemény próba elé állító feladat, de talán a nemzetéért nem is olyan nagy áldozat egy igaz magyartól. Sokak számára talán úgy tűnhet, eltúlozzuk a fentiek jelentőségét és megmaradásunkra gyakorolt hatását. Ám meg kell éreznünk Széchenyi István szavainak súlyát: „Nyelvében él a nemzet”. Ha beszéli a nemzet a nyelvét, akkor él. A beszéd minősége pedig megmutatja a nemzeti élet minőségét. Ha egy rontott magyart beszélünk, ráadásul trágárul és csúnyán, abból látszik, hogy csak vegetál nemzetünk. Ám, ha önmagunkon felülemelkedve képesek leszünk szép magyarul megnyilvánulni, akkor az idegen is látni fogja rajtunk, hogy: „(A nyelvében) él ez a nemzet!”

„Rajtunk már csak az Isten segíthet”

Természetesen a magyart nem menti meg, csupán életben tartja, ha szépen beszéli nyelvét. Egyáltalán van-e valami, ami megmentheti ezt a testileg, lelkileg és mostanra szellemileg is teljesen kisarcolt nemzetet? Mibe kapaszkodhatunk, hisz lassan már szó szerint a földet is kihúzzák a lábunk alól. Sokan mondják: „Rajtunk már csak az Isten segíthet!” Súlyos szavak, melyeket érdekes módon az ellenségeink nagyon komolyan vesznek, sajnos sokkal komolyabban, mint mi. Tisztán látják, hogy az istenfélő, egymással szoros közösségben élő, családszerető és erkölcsös –vagyis magukat valódi értékekkel körülvevő– embereket nem lehet értéknek álcázott szeméttel becsapni és mérgezni. Tehát, ha a cél az, hogy egy nemzetet térdre kényszerítsenek, öntudatlan, könnyen irányítható tömeggé változtassák, akkor elsősorban Istent kell tőle elvenni. És ha végignézünk a mai magyar társadalmon, akkor láthatjuk, milyen eredményességgel vitték véghez ezt a romboló munkát.

Egykor az egyén családjával együtt egy Isten-félő közösség része volt, ahol az emberek ismerték, számon tartották egymást és erős összetartozás érzésük volt. Ez egy nagyon komoly védelmet nyújtott az egyénnek az elkallódással, a család széthullásával, az egyedül maradással és a kiszolgáltatottsággal szemben. Az élet meghatározója nem az „Én” volt, hanem a „Mi”. Nem egyszerűen közösséget, hanem sorsközösséget, hitközösséget, munkaközösséget, egyszóval életközösséget vállaltak egymással. Az ilyen közösségekből összeálló társadalom olyan erős és megingathatatlan alapot adott a nemzet számára, ami a fennmaradását és fejlődésének lehetőségét a legnehezebb, legkilátástalanabb körülmények között is biztosítani tudta.

A kommunista rezsim és a „rendszerváltás” óta regnáló cionista pénz-diktatúra évtizedei alatt épp ezt a nemzeti alapot rombolták földig aljas, szinte láthatatlan sátáni módszerekkel.

Először is felszámolták a nemzet hagyományos vezető rétegét, a nemességet-arisztokráciát. Ezt követően elpusztították a városi polgári társadalom századok alatt kialakult kereteit. A szakrális társadalom utolsó bástyájának, a parasztságnak elvették földjét, letarolták tradicionális közösségeit. Megindították a támadást az egyházak ellen. Az utóbbi esetében nem lehetett gyors és radikális intézkedésekkel operálni. Többnyire rejtett (és csak néhol nyílt) erőszakkal, lejárató kampányokkal, más alternatívák kínálásával, az egyházak belülről való bomlasztásával és főleg a fiatalság ateista szellemben való nevelésével igyekeztek céljukat elérni.

A „rendszerváltást” követően úgy tűnt, az egyházak, a polgárság és a parasztság is újjászülethetnek. Számos lehetőség nyílt meg előttük. Ám ezeket a lehetőségeket már nem volt, aki kihasználja. A társadalom addigra olyan mértékű lelki-szellemi átalakuláson (mondjuk ki: pusztuláson) ment keresztül, hogy képtelen volt újjáépíteni a nemzeti fejlődés alappilléreit.

Ezzel szemben a hatalmát sikeresen átmentő, és az országot a megváltozott körülmények között is markában tartó ellenség a nemzetünk ellen folytatott hadjáratát új és sokkal pusztítóbb fegyverekkel tudta még hatékonyabbá tenni.

A szabadság, a demokrácia, az európaiság és a fejlődés jelszavai alatt Magyarországra zúdított áruk, hitelek, liberális elvek és sok minden egyéb révén nem csak, hogy megakadályozták a tradicionális társadalom feléledését, de ennek még az utolsó láncszemére, a családra is végzetes csapást mértek.

A családot kiragadták a közösségéből, eltávolították gyülekezetétől, elszakították Istentől. Mostanra pedig szinte teljesen le is rombolták azáltal, hogy ránk zúdították az „önmegvalósítás” parancsait: Te elsősorban egy modern független európai ember vagy, és csak aztán családtag. Nincs szükséged közösségre. Ha mégis vágysz rá, akkor ott a Facebook! Megérdemled, hogy magadnak élj! Mindent megérdemelsz! Minden jár Neked! (Ha nincs rá pénzed, akkor hitelből – de jár!). Csak Most! Csak Neked! Ne alapíts családot, mert meggátolja az Önmegvalósításodat! Sokkal jobb az élettársi kapcsolat, mert abból könnyebb szabadulni, ha meguntad! Ne szülj gyereket, mert elveszi az idődet Önmagadtól! Ha mégis akarsz, hát szülj, de csak egyet, és azt se neveld, mert meggátolod személyiségének szabad fejlődését! Nincs szükséged Istenre, hisz mindent meg tudsz magadnak szerezni! Ne is engedd Őt be az életedbe, mert akkor nem állhatsz Te a középpontban! Ha mégis igényled a hitéletet, akkor ne a történelmi egyházakat válaszd, hisz azok már elavultak! Itt vannak inkább a Hit Gyülekezetéhez hasonló közösségek, vagy bármelyik más szekta, amelyek látványos show elemekkel fűszerezett alkalmaikon innen-onnan összeszedegetett, az énközpontú embernek kiválóan megfelelő tanokat hirdetnek. Igaz, hogy keresztyén hitet és értékrendet nem nyújtanak, de ez nem is fontos.

Mi pedig szófogadó és szorgalmas tanulókként még az elvárásokat is felülmúljuk. Eredmény: egy csomó „Én”, aki nem tartja fontosnak a családot, a közösséget. Nem tudja, mi a Nemzet, a Haza, ki az Isten; és nem is érdekli. Gyenge és tehetetlen; adósságai csapdájában vergődve engedelmes és akarat nélküli báb, mert ki van szolgáltatva a pénznek. Nincs közössége, amely védelmet nyújt neki, nincs Istene, akihez imádkozhat. Korlátolt gondolkodása idegenek rabszolgájává teszi. Még a sorstársait sem képes felismerni, mert csak önmagára koncentrál. Nem érdekli a „Mi”, csak az „Én”-t ismeri. Képtelen az „Én”-en túllátni és magasabb célokért küzdeni.

Összefoglalva: A nemzetünk elpusztítására törő erőknek sikerült az igazi értékeken kívül rekesztenie a társadalom túlnyomó részét, és ezáltal gyakorlatilag kiszakítani őket a nemzet testéből.

Látszólag teljes a diadaluk. Ám az általuk kifundált folyamat a kiteljesedés helyett megtorpanni látszik. Nem mindenkinél volt eredményes az agymosás. Túl sok ember szereti még mindig magyar hazáját és nemzetét. Túl sok hazafinak fáj látni azt az öntudatlan és önpusztító állapotot, amiben vergődik a nemzet. Szervezeteket, fórumokat hoznak létre, melyeken keresztül próbálják (hangosan vagy halkabban) ébresztgetni, kijózanítani és az élet felé irányítani az önmagától elidegenített magyarságot. Vannak eredmények is. Sok kiábrándult, becsapott, kirabolt vagy csak egyszerűen „megvilágosodott” ember áll a nemzet mellé. Ám minden kis sikerre tíz választ ad az ellenség. Korlátlan gazdasági, politikai, nemzetközi, tömegtájékoztatási és erőszakszervezeti lehetőségeit kihasználva, eszközökben nem válogatva, kívülről-belülről rombolja és pusztítja a nemzeti oldalt.

Hogy lehet a harcot sikerrel felvenni egy ilyen világméretű, gátlástalan és ráadásul igen jól szervezett hatalom ellenében? Mink van nekünk, amit szembeállíthatunk vele?

• Hát van nekünk egy gyönyörű szép gazdag ősi nyelvünk. Tiszteljük, becsüljük, védjük és használjuk tisztán!
• Ősi időkig visszanyúló történelmi múltunk, gazdag örökségünk van. Bontsuk ki a hazugságok, az elhallgatás hálójából, ismerjük meg és ápoljuk!
• Vannak hőseink, nagyjaink, tudósaink, művészeink. Emlékezzünk rájuk!
• Egyedülálló gazdagságú szellemi kulturális örökséggel bírunk. Tanuljuk népdalainkat, meséinket-mondáinkat, táncainkat, rovásírásunkat, hordjuk viseleteinket! Amit tudunk, adjuk át gyermekeinknek!

Mindez hatékony önvédelmi fegyver, amelyekkel ráadásul egyre több és több honfitársunkat állíthatjuk csatasorba, komolyan megnehezíthetjük vele az ellenfél romboló munkáját.

Viszont a győzelemhez ez is édes kevés. Ahhoz teljes szemléletváltásra, a fent említett nemzeti alapok újjáépítésére van szükség.

Először is, újjá kell építeni a családokat. A házasélettel olyan példát kell nyújtani gyermekeinknek, mely egy életre elkötelezetté teszi őket a család mellett. Természetesnek kell lenni számukra, hogy fiatalon családot alapítanak. Egyértelműen el kell utasítania az élettársi kapcsolatot. Ha két ember szereti egymást és elhatározta, hogy közös életet kezd, akkor ezt az elhatározást Isten színe előtt is ki kell nyilvánítania. (Az élettársi kapcsolat a nemzet kiirtásának egyik legfőbb fegyvere.) Ha valaki házasságot köt, azt egy életre tegye. A problémák elől ne meneküljön válásba, hanem oldja meg őket. Eleinknek sem volt kevesebb gondjuk-bajuk a házaséletben, de egymásért, gyermekeikért, a családért megoldották őket. Hát nekünk is minden áldozatot kötelességünk meghozni ezekért a dolgokért.

Merjünk gyermekeket vállalni! Tegyük félre az ellenség fent említett érveit! Mutassuk meg, hogy minket nem lehet szeméttel elkábítani, nekünk az igazi értékek kellenek! Gyermekeinket kereszteljük meg Velük együtt keressük meg újra Istent! Neveltetésünkből adódóan talán mi idegenkedünk az egyháztól, de gyermekeinkért, nemzetünkért és saját magunkért szánjuk rá az időt, és vigyük el őket templomba, járassuk vasárnapi iskolába, hittanra. Tartozzunk keresztyén közösségbe, és úgy neveljük gyermekeinket, hogy nekik már újra természetes legyen, hogy istenfélők és egy keresztyén közösség tagjai!

Sokan mondhatnák erre, hogy keresztyén egyházaink is elfordultak a nemzettől és az ellenség kiszolgálóivá váltak. Sajnos ez igaz, de ha egyre több jó magyar ember válik aktív egyháztaggá, előbb-utóbb az egyház is visszatalál Istenhez és a Nemzethez. Azon dolgozzunk, hogy a közösségünkben feléledjen az erős összetartozás érzés. Természetes legyen egymás feltétel nélküli segítése.

A magyar nemzetnek újra igaz keresztyénné kell válnia. Más lehetősége nincs a felemelkedésre. A hangsúly az „igaz” szón van, mert a felszínes, emberközpontú keresztyénség, képmutatás. Az igaz keresztyén életének középpontjában Isten áll. Házasságban él és nem élettársi kapcsolatban. Gyermekeket vállal, és istenhitre neveli őket. Ragaszkodik közösségéhez, nemzetéhez, nem önmagának él.

Minden jó magyar érzi: ez a nemzet nem arra a sorsra van szánva, hogy legyőzött, megcsonkított, kisemmizett kis népként haldokoljon teljes megsemmisüléséig. A sok-sok nemzeti tragédiánk, az égbe kiáltó igazságtalanságok, évszázados testi-lelki kiszipolyozásunk nem jelenthetik a pusztulásunkhoz vezető utat.

Isten nem ezt a végzetet szánta nekünk. Megengedte a sok csapást, és azt is, hogy ezek alatt összeroskadjon a magyar. Megengedte, hogy elvegyék hazánkat, hogy elhazudják múltunkat, hogy testileg-lelkileg-szellemileg tönkre tegyenek bennünket. Végül azt is megengedte, hogy elvegyék tőlünk, kiirtsák lelkünkből a Megváltónkat. Nem is maradt semmink. Most pedig vár, mert tudja, így is képesnek kell lennünk visszatalálni hozzá. Ha akarja ez a nemzet újra elfogadni Jézus Krisztus megváltását, ha képes újra visszatérni Istenhez, akkor Ő felemel minket, és rajtunk keresztül hozza el a rohadó Európa újjászületését. A magyar nemzet lesz az, amelyik felnyitja az elkábított európai népek szemét, amelyik újjáteremti a keresztyén nemzetek Európáját.

A magyar volt Európa legtoleránsabb, legbefogadóbb nemzete. Magyarország volt a keresztyénség védőpajzsa évszázadokon át. A XVII. századi Erdély volt a vallási türelem és vallásszabadság mintapéldája. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc rakta le a polgári, nemzeti fejlődés alapjait Európa keleti felén. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc rendítette meg először a kommunista diktatúrát, elültetve a népekben megdöntésének reményét.

Most pedig az újjászülető keresztyén magyar nemzetnek kell elindítania a nemzeteket sötétségbe és pusztulásba kényszerítő, Isten-tagadó, globális birodalom felszámolását.

Ehhez azonban mindenkinek a saját életében is meg kell hoznia a szükséges áldozatokat.

Adja az Isten, hogy képesek legyünk rá!

Helmeczi Bulcsú